ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

X. V-effektus

Az üresség érzése.

A düh, a könnyek.
A sikoly.
Menni és egyszerre maradni.
A fájdalom?
Az üresség érzése.
A folyosó, a villogó neon.
Az ápolók arca.
A várakozóké.
A tüdőgyulladásosoké.
A borostás nikotinistáké.
A fiatal fiúké.
Az anyáké.
Arckifejezések.
Mondatok.
Az üresség érzése.
Váróterem.
Kétszárnyú ajtó.
Csempék. Küszöb. Fák.
Menni és maradni.
Friss levegő.
Út, buszok, étterem.
Fal, anyag, textúra.
Az üresség.
A cipőm orra lekopott.
A düh, a könnyek.
A szemeteskukák.
Cipőm: régi, kopott.
Busz.
Textúra, tér, tapintás, érzékek.
Üresség.
AIDS:
Megyek, és egyszerre maradok.

-

Dodeskaden. Álom. Átmenet.
Vándor, utak, vonat: nem lehet.
Otthon vagyok, tudom. Tudom, tudom.
Nem zötykölődöm idegen vonaton.

Nincs a fájdalom, Párizs sose volt.
Csak anyám karja - álmomban átkarolt.
Nincs vándor, nincs számban az unicum-íz,
Apám zenét hallgat. Nevet. Für Elise.

A kéz, ha átkarol. Szüleim hangjai.
Majd vizet iszom, mert kiszáradok,
Ha felébredek, másnapos vagyok,
Szobám jól ismert, meghitt partjai.

Anyám rámhajol. Reggel lesz, fiam.
'Csak öt percet adj, felkelek biztosan.'
Megsimogat, és megint útra kel,
Lélek-mosolyával rámlehel.

-

A jövő és a múlt egybemosódik.
Csak a tér van, és benne én.
Reggelek, találkozások, elhagyások.
Mikor a hajnal vállára vesz.
Erő karjaimban.
A remény ragyogása arcomon.
Sosem volt sok idő.
Sosem volt sok időm.
A megértés halántékomban lüktet.
Nyilall. Elzsibbadt. Nyilall.
A most: kezemben. Budapest.
A perc. Leejtem. Elinal.
Haza? Hova tartok? És te, hol vagy?
Azt mondtad, majd itt leszel sok év múlva,
Mikor mindennek vége lesz.
Nem vagy itt.
Nekem semmit sem jelentettél.
Mindig tudtad. Így megy ez.
Magadba karcoltad emlékemet.
A téridő vállamra nehezedik.
Most sem vagyok jobb -
Most ártatlan, formálható vagyok.
Formátlan.
És te, távoli emlék,
Nem vagy itt. Nem fontos.
Nem emlékszem, mit is mondtál.
De nem vagy itt.
Most, ha mindennek vége,
Ahogy a Citadellán megígérted.
Fájdalom?
Cipőm orra elkopott.
A téridő kusza masszájában
Alakot öltve mellettem lehetnél.
AIDS-es vagyok.
Kapaszkodók.
Nagy a forgalom.

-

Bolygógyűrte sáncok fénykörében
Felejtem, mi elfelejthető.
Az önmagáért árnyát kergető
Bolyong spirálos déenesében.

A másik messzi árnya rámhajol,
Elköszön - egy meteor fellángol,
Sarki fényt cipősarokra mázol,
Anyám eltűnik, s a vonat zakatol.

-

Csak elképzelt alakja vagyok egy hosszú versnek.
Mégis úgy fáj a levegő, ha arcomba hasít,
Mikor leszállok a vonatról Londonban,
És a téli hideg orromba kúszik.
A párizsi teaillatú diáklány az éjszakában
A linóleumon lépcsőházban épp egy zenész
Szobájába tart. Sokan vannak. Isznak.
Szeretkeznek. Kacagnak.
Füveznek. Szállnak, hogy megmeneküljenek
Az örök mától, és reggel ugyanaz az örök ma
Nézi végig kényszerleszállásuk
A semmi pergamen-sivatagában.
A diáklány meg fog halni nemsokára.
A huszonegyedik vers végén
Éjjel kapják majd el. Megerőszakolják,
Mielőtt a folyóba vetik,
Ahogy oly sok Emmát erőszakoltak meg,
És aztán bevégzi,
És anyja évekig vár még rá.
De mindezt én nem tudom.
Így nem is ezért fáj.
Nem is azért, mert a korcsmároslány
Hiába keres majd engem,
Nem is azért, mert a fekete szűz
Mindent hátrahagyva utánam indult.
Nem is azért, mert a céda beteg, hisz erről sem tudok.
Csak egyszerűen fáj, ami megint eljött -
Hogy megint eljött
- Hogy megint az orromba csap valahol Londonban a hideg -
hogy megint van, és érzek tovább.
Fáj ez a elrontott, rosszul folytatott szimfónia,
Hogy tovább kell mennem,
Hogy értelmeznem kell a múlt időt,
Hogy csak állok zakómban, sálamban a brit pályaudvaron,
Mikor már vége kéne legyen,
Nem szabadna éreznem többet,
Meg kéne szűnjek létezni,
A galaxisok őrült száguldásában
Molekulaként, értelem nélkül keringenék,
De csak állok képzelt zakómban, és úgy fáj,
Hogy vagyok, vagyok,
S nem tudom mi jön, s hogy jön még valami,
Hogy a másik vándor hosszú útra kelt,
S hogy mégis érzek, és ha csak egy versben létezem,
Mégis ember vagyok:

S azt sem tudhatom már, mi volt,
mire emlékezhetem, mire kellene,
hisz mögöttem átírják a verset.
Volt két kép, utak, egy barát,
Volt egy lány, volt fájdalom,
És van megint. Semmi se.
Az idők felénél gyökértelenül állok,
Míg szárnyrakap a részeg író kénye-kedve.
Elsodor, mint gyenge tutajokat
A hömpölygő Missisipi.

A pályaudvar szürke színei
Egy kis szobor gipszén megpihennek.
Szélén egy beázott kis veremnek
Tükröződnek a váró fényívei.

A tél magába fáradt, s kis tetem
Most - már csak latyakhalom
A peronra vetve: 'vérré olvadom
Párizst, s ráncként homlokodra teszem.'

Itt állok, ócska vers képzelt alakja,
S mégis fáj: megint útra kelek.
Pár gépelt sorban újra elveszek,
Én: a költő megformált salakja -

A kéken derengő régi máriaszobrot tartom kezemben,
És arra gondolok: mégiscsak igaz.
Igaz vagyok annyira, mint bármi más,
Mert elhiszem, hogy létezem,
És miért lenne igazabb a valóság,
Mint a képek, a szavak írmagba hasító,
Vasárnapokon látszó tűnő szivárványai.
Nekem ennyi maradt.
Mint mindenkinek.
A semmi, ami bennünk mindenné lehet.
Galamb, repül tovább, ha elhisszük,
Hogy egyszer otthonra talál.
Talán álmodunk.
Talán csak vers vagyunk.
Az én világom.

A mária szemét nézem, és még van erőm
Az esőcseppet könnyének hinni.
A másik vándor utolsó őrizett kincse
Kezemben heverve az égbe bámul,
S a szélben bólogat rugós, kopott műanyagnyaka.

És a váró felé indulok.
A jegenyék meghajolnak előttem,
Ahogy az ócska faajtót kitárom,
S még meglátok a padon egy csapzott hajú,
Részeg diákot.

-

A másik vándor újra stoppol,
Sorsa hajtja vissza, végre előre.
A céda a Citadellánál előre dőlve
Az űrre, kigyúlt meteorra gondol.

Álmaik egyszer keresztezik egymást,
Amíg a korcsmáros lány útra kel.
A szűz a nyirkos sztrádán alszik el,
Mind külön várják, s együtt - a megváltást.

A világ nem is figyel, ő is alszik,
Ahogy benne versek, világok születnek,
Álmodnak ők is, egymáson hevernek,
Míg egy folyó sírva megvonaglik,

És mindenhol várnak, hogy szimfóniává
Legyen írva-történve végre minden,
Túl az át-on, messze bent az innen,
És Beckett-ben hisznek, és melódiává

Festenek ezer rőt stopposutat,
S a vázlatot mindig továbbrajzolják,
A máriaszobrokat zsebükbe tolják -
S nem találják megváltásukat.

De szimfóniává lesz, ha végre megleli,
Egy vándor, aki nem is létezik,
S míg isten alszik, egy megérkezik
A másik álmaiba, és átöleli:

Álmaik talán keresztezik egymást,
Míg a vonaton alszik.

Hűvös. Márványfalak a szem határáig.
Egy Arcképcsarnokba lép be,
Ahol látja mind, ki fontos volt, vagy lesz valaha.
Itt ül ő is, a másik vándor,
Egy görög szobor talapzatán.
Ő is álmodik valahol a kötelesség útján
Félúton, a lány felé menet,
Kit meg kell váltania.
Mellette a céda sír: a hideg márványon guggol meztelen.
A Citadellánál végre elaludt. Velük álmodik.
Öle vörös, feje körül glória.
A korcsmáros lány középen áll,
S az Arcképcsarnok képeire bámul
Tátott szájjal, kimeredt szemekkel.
Anyám egy csendélet mellett áll némán,
Némafilmként lepergő könnyekkel -
A képen én alszom az otthoni ágyon.
A fekete szűz a roppant terem
Sarkában lévő oltár elé térdel. Imádkozik.
A képeken ők maguk, s minden, mi megtörténhet,
De nem fog soha.

És egymásra néznek, és látják, sokan vannak, ezernyien,
Tízezernyien, milliárdnyian,
És minden képen megfestve ők maguk.
Én is velük álmodom, míg a vonaton utazom.
A márvány és az arany sápadt pírt von arcunkra
Az idők közepén, egy álmodott teremben.
Talán ébren soha többé nem találkoznak.
Most mind itt vannak.
Mind, ki ember.
A másik vándor a cédához ér, és megfogja kezét.
Vigasztalni kezdi.
Én a fekete szűz mellé állok.
Egy akvarellen nézem elkárhozott magunk.

És ahogy rám néz, és megszólal végre,
A fény a gigászi csarnokba árad -
Egy galamb száll be az ablakon,
És az Arcképcsarnok eltűnik -
Felébredek.

Bolygógyűrte sáncok fénykörében
Felejtem, mi elfelejthető.
Az önmagáért árnyát kergető
Bolyong spirálos déenesében.

A másik messzi árnya rámhajol,
Elköszön - egy meteor fellángol,
Sarki fényt cipősarokra mázol,
Anyám eltűnik, s a vonat zakatol.

-

Hajnal van. Megint hajnal.
A Citadellánál
Egy szobor lábainál
Ül egyedül.
Hajnal.
Kihűlt ágyak, magányos férfiak
Ásítanak a lába elé terülő város
Nyitott ablakaiból.
Talán álmodott.
Talán most ébredt fel.
Talán nem is aludt egész éjjel.
Nem megy többé haza.
Nincs már kit otthagynia.
Ne tudják meg soha.
Lassan kel fel.
Lenéz.
Cipője orra megkopott.
Nem sír, nem is sóhajt,s
Ahogy a reggel
Még egyszer glóriát von barna haja köré.-

S még meglát a padon egy részeg diákot,
Aki egy ócska lapra sebtében sorokat ír.
Nem is tudja, hogy őt írja meg, hogy mi vár rá mögötte,
Ahogy az ócska faajtón a váróterembe lép
Egy londoni pályaudvaron, januárban.

-------------------------------------------------------------

Bevezetés - A galamb
I. A fekete szűz
II. A céda
III. A másik vándor
IV. A spanyol lány
V. A dáma
VI. A hagymaárus asszony
VII. A párizsi teaillatú diáklány
VIII. A két eladó
IX. A másik vándor 2.
X. V-effektus
XI.
XII. Lindy
XIII. A mágnás gyermeke
XIV. 900 nappal ezelőtt 1.