ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Van-e ajándék,
melyért nem kell tűzben égni,
kipattanni tavaszt-bontó
virágzáskor rügyként,
csak várni, fogadni a sors kegyét,
mely termékeny ölbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna.

Ajándék az élet, amit kaptál,
minden más, mit vágy, erő,
értelem szül, sors formál,
mind te vagy, önmagad, egyedül.
Az út is, amit végig jársz, rajta
minden lépés, ahova lépsz
próbára bocsátás a földön.
Küzdelem, hogy alkoss, teremts,
dönts, mert dönteni neked kell,
hol elágazik az út.

Mosolyt kaptál, könnyeket,
használatra érdemed szerint.
Lásd, mire mész vele.
Csalóka játék ez, magával ragad.
A mosoly megrészegít,
ha túlárad fénye a szemben.
Az arc védvonalában megvakít.
Nincs visszavonulás, csak támadni,
hódítani akar rendületlenül.
A könny éltet, felsírón, fájón,
utat keres a más így egymáshoz,
hogy visszaérj önmagadhoz is,
s csak úgy szeress - kristály-mély
tiszta szenvedéllyel -, ahogy szeretnéd,
hogy szeressenek.

Most itt állsz előttem,
rajtam kéred számon,
mit erőm felül tettem érted
- magam ellen, magamért -,
okokat keresel, hogy rám borítsd
kéklő bércek felderengő
fényei árnypalástját,
s mélybe zuhanjak veled,
mintha olvadó jéghegy,
búvó sziklazátony lennék utadon.
Viharba sodornál, új szeleket keltőn
kockázatot vállalva értem
darabokra összetörten is,
mikor ellöksz belém kapaszkodva.
Hited megbéklyóz, az ösztönök,
mely visszatart, óv a zuhanástól,
hisz oly vonzó az égi magasság,
s oly messze még a túlsó part.

Látod, ajándék ez is. A harc,
a megbékélés örök reménye,
amit keresünk egymásban.
Mi mást tehetnénk. Ez a sorsunk.
Erőnk véges, hosszú még az út,
mely Istenhez vezet. Együtt kell menni,
kéz a kézben, míg mentőövet
dob elénk a sors. Életünk része ez,
s ha megcsendesül a lázadó szív
még egyszer, utoljára,
rajtam megpihenhetsz.

(Kép: Internet)