ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Valószínűtlennek tűnik, hogy csupán ötödik napja tartózkodunk a szigeten. Olyan hihetetlen, hogy már csomagolni s búcsúzni kell a „füstös öböltől” vagyis Reykjaviktól.
Mivel Budapestre csak este indul a repülőnk, mára is jut még néhány érdekes program.

A fővárostól nem messze állunk meg először. Olyan erős bűz ömlik be a buszba, hogy kénytelenek vagyunk befogni az orrunkat. A híresen tiszta izlandi levegőt a szabadban is elnyomja a szinte elviselhetetlen szag. Egy mellékútra térve gyalogosan közelítjük meg a penetráns bűzforrást. Akárcsak a lugasban a szőlőfürtök, úgy lógnak a fából készült rudakon a szárításra kiakasztott halmaradványok. Nem halakat, inkább egyéb, ebben az országban már hasznavehetetlen, gusztustalan haldarabokat látunk. A ragyogó üzleti érzékkel rendelkező izlandiak még ezt is eladják Nigériának. Amit csak lehet, pénzzé tesznek.
A szelektált szemetet, hulladékot például óriási zsákokba gyűjtik, majd Svédországba és Dániába exportálják.

Ismét a végtelen, bazaltpalacsintákkal és lávamohákkal szegélyezett egyes számú főúton haladunk.
Az aranygaluskára emlékeztető mohapárnák még fiatalok: csupáncsak néhány tízezer évvel ezelőtti vulkánkitörések eredményei. Mivel a sziget kialakulása kb. 56 millió évvel ezelőtt kezdődött, a formálódás ma is tart, így aztán Izland területe folyamatosan növekszik.

Csaba most a geológia tudományába ad némi betekintést. Teljesen érthető tehát, hogy a Kleifarvatn tónál nemcsak fényképezünk, hanem – mintha nem elég súlyos a csomagunk – szuvenírként köveket, kavicsokat gyűjtünk.

Mire a halbűz kiszellőzik a buszból, egy újabb, kellemesebb szag váltja fel: a kéné.

Utunk egy narancssárga pusztaságon át – sistergő gőzkürtők, szürke sármedencék között – a bugyborékoló szökőforrások, különös sziszegéseiről híres krysuvíki geotermikus területhez vezet. Megnézzük a fortyogó iszapot. „Lehet, hogy itt lakik a sárkány!”– gondolom magamban.
Errefelé annyira forró a talaj, hogy gödröket ásnak, fémfedőkkel letakarják és kemenceként hasznosítják őket. Így sütnek alkalmanként például kenyeret, bárányt a helyiek.

Grindavík város közelében meglátjuk azt az erőművet, amiből a feltörő hőforrások energiáját hasznosítják. Csakis az izlandiaknak juthatott eszébe, hogy egy geotermikus erőműből kiáradó mellékterméket turistalátvánnyá tegyék. A rendszeren áthaladt termálvizet ugyanis egy lávába vágott katlanba vezetik el. Ez a különös medence lett Izland első számú szabadtéri fürdőhelye. Narancsszínű hegyekkel körülvett, hatalmas lávatornyok alatt fürödhet a látogató a Kék Lagúnában. A fürdőkomplexum döbbenetesen szép látvány. A medencék szélén kicsapódik a fehér agyag (algák, ásványi sók szilikátok elegye), amit betegségek gyógyítására, kozmetikumok készítésére használnak, s természetesen árusítanak is. A vizet kétnaponta cserélik Az izlandiak is szívesen látogatják, habár ez az ország legdrágább fürdője. Területén szauna, gőzfürdő, faragott lávabarlang, mini vízesések, sőt bárok is gondoskodnak a vendégek szórakozásáról.

Mi jó néhányan kívül maradunk. Nemcsak a borsos ár miatt (a csoportos jegy 35 euró/fő), hanem azért is, mert kevésnek találjuk az itt eltölthető másfél órát, plusz hosszú út áll még ma előttünk. Pihenni szeretnénk egy kicsit. A Kék Lagúnát így is látjuk. Az üvegfalú helyiségből remek a kilátás a világoskék, gőzölgő vízre s kimehetünk a nyitott teraszra is. Kellemes idő van. Picit irigykedve integetünk csoportunk fürdőzőinek.

Talán fél óra sem telik el és már a keflaviki repülőtéren vagyunk. Elbúcsúzunk Winnitől, a buszsofőrtől, Csaba velünk marad. Ő is hazautazik. Egy hónap múlva hozza majd a következő csapatot.
A repülő indulására várva elgondolkodom: „Milyen talpraesettek ezek az izlandiak! Milyen csodálatos, hogy ebben az országban nincs egyetlenegy analfabéta sem, és itt a legmagasabb a világon az egy főre jutó könyvek száma.”

Csaba által legalább háromezer kilométerrel közelebb került hozzánk ez a szimpatikus nép. Jól éreztük magunkat. Sokan szeretnének visszatérni még.
Aztán… a körülöttem állókhoz fordulok:
– Ti laknátok itt? – kérdezem.
Mindenki ingatja a fejét. Megértem őket. Én is így vagyok vele. Mi egészen mások vagyunk. Ragaszkodunk a szülőhazánkhoz vagy kevés a napfény a szívünkben? - A választ talán magunk sem tudjuk.

Kora hajnalban száll le a repülőnk. Budapesten hűvös van. Idehaza is esik. Mindenki igyekszik hazafelé, csak Csaba türelmes. Mindnyájunktól elbúcsúzik.
Lehet, hogy neki már teli van a szíve napsütéssel.