Aera
Mindig ugyanitt.
Fölöttem az égi monostor
csillagos vézna
hallgatása,
lépéseimben
neszez az idő.
Spatiamentum.
Esztendők kísérnek
az esti dicséret után.
Szerelmed az én kerengőm,
mit hagytál,
vagyok,
idegenül magam,
szavam sem ismerem,
úgy imádkozom
pogány magányom
röstellt nyelvén.
Adj szót,
Uram,
mi lefedi ezt a
nagy ürességet!
A fák levelén
fáradt fény csorog,
hajam ezüstbe vonja
az éj.
Úgy mondanék még
valamit a világnak.
Szaladnak őszök,
tavaszok.
Ennyi lett volna,
néhány gyenge mondat
a hozzám rendelt
lapokon?
S azok a fehér oldalak...
Miért, hogy így
elszaladt az idő?
Szerelmed az én kerengőm.
Megültél minden sejtemen,
s ha szólongatsz,
elnyelnek útvesztőim,
már csak én tudlak:
bánatos, nagy csendjeid.
Nem hallod lélegzetem.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges