ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- nem minden történelmi alapot nélkülöző széphistória -

(Az előző rész tartalmából: az Úr 1117. évének nyarán, az akkor már majd negyven esztendős Pierre Abélard, a Sorbonne hírneves magistere, teológusa magántanára lett a tizennyolc éves, gyönyörű, árva Heloisnak, kit Fulbert nagybácsikája – a Notre Dame kanonokja – nevelt kicsiny kora óta.
Abélard és Heloise egymásba szeret, majd egymásé lesz, mi több: szép Heloise várandóssá Pierre gyermekével.
Fulbert rájön szerelmük titkára, és szörnyű bosszút áll, a kor szokásai szerint: három bűnözővel kiherélteti Pierre Abélard-t.)

Egyetlen ló vonta, ponyvás, ócska kis kocsi halad a Párizsból Bretagne felé kanyargó úton, néhány holdhónappal az írt események után.
Morlaix-ban egy fogadó előtt megáll a jármű, alkonyodó időben, hisz télen hamar alkonyodik: a szökevény szerelmesek - Pierre és Heloise - kiszállnak, és megpihennek kicsit ebben a tengerparti fogadóban.
Pihenjetek csak kedveseim, pihenjetek meg!
Mindketten megváltoztak, mióta utoljára láttuk őket. Pierre szája szegletében két keserű ránc született: nem volt az ott korábban, nem.
És Heloise szép arcocskája is haloványabb színt öltött, már-már sápadtságnak mondhatót.
Két napja vannak úton, szökésben Párizs aljas városából.
Most egymás mellett ülnek az ivóban: nem egymással szemben, így hát Pierre kezébe veheti a lány kezét.
Heloise – ki tudja már hányadszor, de még mindig aggódva – kérdezi, mintha más választ is várhatna, mintha bizony változhatna a válasz: „Hogyan tovább, Pierre? Hová és hogyan?”
Türelmes-türelmetlen jő a válasz: „Kedves: hisz már oly sokszor mondtam el… Bevackollak Cosette nővérem Saint-Pol-de-Léon-i házába: ott titokban, hogy ne tudja senki, összeházasodunk: utána mindjárt aztán elválunk egymástól: én indulok vezekelni bűnünket, mert bár szörnyű aljas volt kanonok-bátyád tette, de…”
„De?” – néz a férfire, aztán néz az asztalra Heloise. - „De…?”
Ám úgy történt – úgy kellett történnie – hogy Heloise nem kapott választ.
Akkor.

Nem ám, mert a nagy skolasztikus, a magisterek magistere, Pierre Abélard, észrevette, hogy az ivó bejárata előtt egy rózsabokron az esztendő utolsó rózsája ottfeledkezett: a nagy skolasztikus, a nagy magister, váratlanul fölpattant hát az asztaltól, hirtelen kisietett- ugrott az ivóból, és leszakította azt az utolsó rózsát, hogy átadja Heloise-nak.
A lány kedves mozdulattal orra elé emelte a rózsát: persze annak a novemberbe feledett virágnak nem volt már illata. Fagyott, halott rózsa volt, mégis Heloise-nak nem volt lelke, hogy eldobja: megőrizte szép kezében tartva.
Ami azt illeti: haláláig - mi több: azon túl - őrizte.
A megkezdett kérdéshez azonban makacsul visszatért a lány: „Szörnyű aljas volt nagybátyám cselekedete, de…?”
„De lényegében igaza volt: bűnös vagyok; jogos a büntetésem.” – mondta rá Pierre.
„Ha te bűnös vagy, akkor én is az vagyok, Barátom. A bűnt – ha az volt – kettesben követtük el; bűnhődni, vezekelni is együtt kell nekünk!”
„Nem Heloise, te nem vagy, nem is voltál bűnös. Fiatal vagy – túl fiatal -, engedtél az én aljas vágyaimnak: nem lett volna szabad érted nyúlnom…” – így szólt Pierre Abélard, a nagy filozófus.
Milyen ostobán…

Múltak az őszi és téli szürke hónapok a kis Saint-Pol-de-Léon-i ház felett, és belehulltak a La Manche haragzöld vízébe: decemberben, karácsonykor, egy kedves, szép, nem túl hivalkodó partmenti kápolnában Pierre Abélard feleségéül fogadta Helouisa Fulbert-t.
Múltak a szürke téli hónapok, és egyszerre tavasz lett Bretagne-ban. Kivilágosodott tenger és az ég, és Heloise megszülte gyermeküket, Astralabe-ot, aztán nagy csönd esett a házra.
Pierre elment – mint mondta ostobán - vezekelni, bűneit az Úr kezébe adni, és drága Heloise magára maradt.

Astralabe nem élt hosszú ideig: két évet kapott az Úrtól: talán nem kapta meg atyja, anyja életerejét.
De hát ez Isten titka.
Ne faggassuk a mi Urunkat akarata felől, soha ne faggassuk!
A gyermek halála után Heloise is ment Bretagne-ból: ment, elment messzire onnan.
Abélard a sok-sok szomorúság nyomában haladva a Saint-Denis-apátság szerzeteseként élt, és nem is oly messze Héloise-tól, aki a benedek-rendi apácák közé állt.
Mit is tehetett volna drága, szeretett leányunk, szépséges Heloise? Apáca lett…

És – nem oly sok idő haladtán, mikor kolostorát bezáratta az Úr és párizsi urak akarata -, az Abélard-tól kapott birtokon,alapított kolostort a Drága, és lett előbb a Le Paraclet zárda apácája, utóbb főnökasszonya.

Amikor Pierre Heloise első levelet kezébe vette, úgy taglózta le a szerelem újra, ahogy medve szokta az őzet az Ardennekben.
A kolostorkert megtelt Heloise-zal, illatával csöndjével, szelíd mosolyával.
Amúgy ártatlan levél volt az, nem szólt szerelemről.
Szólt a kolostor kertjéről, vacsorázási szokásaikról, a kolostor napirendjéről.
Hasonló mód szólt Pierre válasza: filozófiáról, „nagy és jelentős” kérdésekről: szerelemről nem szóltak azok a levelek.

Többé soha nem látták egymást: soha többé!
Pierre Abélard, a nagy skolasztikus nem látta Heloise-t; soha többé, többé soha, Heloise Fulbert nem látta Pierre Abélard-t. Levelek voltak csupán, levélhegyek: ezret tán megírt Pierre, kilenszázkilencvenkilencet tán írt Heloise, a Drága.
Vagy mennyit is?
Egy nap Pierre ezt írta: „a paradicsomban az ember Istenhez hasonlóan kétnemű volt. Mikor bűnbeesett, kettészakadt, és a benne levő isteni nő felszállott Istenhez: Sophia volt ez az isteni Szűz. Sophiát egyébként ismerték már a gnosztikusok is, sőt az ősi Egyiptomban szintúgy tudtak róla. A férfiember Sophia pótlékául kapta Évát, a hús-asszonyt. Az isteni szűz a paradicsomi ember lényének természetes fele. De nem él a Földön. A bűnbeesett ember, aki az anyagba zuhant, már nem élhet együtt Sophiával, a tiszta lélek-szűzzel, hanem elkövetett bűnéhez mérten, Évát kapta. Éva nem az ember igazi és tökéletes kiegészítője. Csak Sophia-pótlék, valaki, aki csak helyettesít, éspedig rosszul helyettesít, aki nem szellem-lélek, csak hús és vér és természet és anyag.” – ezt írta Pierre egy levelében.
Heloise e levélre így válaszolt:
„…most kecskéket kezdtünk tenyészteni a kolostor gazdasági udvarában, hogy legyen tejünk, túrónk sajtunk mindig. Baromfiakat is beszereztünk, jó tojókat szereztünk be, tojások híján nem lesz kolostorunk soha…”
Egy másik alkalommal Pierre így, így írt: "Éktelen haragra gerjedve összeesküdtek ellenem, és egy éjszaka, amikor Párizsnak egy félreeső utcáján jártam, megvesztegetett szolgám segítségével szégyenteljes és kegyetlen bosszút álltak, amitől az egész világ elborzadt: lemetszették azt a testrészemet, amellyel gyalázatot hoztam rájuk." - így írt Pierre tizenöt évvel az események után, amikor viharvert életének addig eltelt szakaszára tekintett vissza.
Heloise pedig válaszolt, írva szelíden: „Tudom Barátom, tudom!”
És néhány év múlva írta Heloise-nak, a drágának Pierre: "A filozófia minden eszköze közül leginkább a dialektikus érvek fegyverzetét kedveltem, e fegyverekkel váltottam fel a valódiakat, és a háború trófeái helyett a disputációkéra áhítoztam. Ezért aztán, vitákat folytatva, mintegy a peripatetikusok követőjeként számos olyan vidéket bejártam, amelyről azt hallottam, hogy ott e művészet virágzik."
És válaszolt a halhatatlan Kedves: „Fürdőt építtettem a kolostorhoz: szeretettel köszöntelek Téged az örömben, Heloise.”

Múltak az évek, hulltak az évek abba a feneketlen mély kútba, amit időnek hívunk.
Levelek szaporodása jelezte múlásukat.

Aztán, 1142. július hava múltán, több levél nem jött a magistertől: többé soha levél nem érkezett.
Már hogyan is érkezhetett volna: Pierre Abélard meghalt, és eltemették, és állítottak kőkoporsót és kriptát neki, mert neves, nagy mester volt Pierre.
Szerencsétlenségem története címmel még verseket is írt.
És zokogott versei felett.
Utolsó kívánsága szerint az Héloise vezette zárdában temették el, a La Paraclet zárda kertjében: és ezzel megalapozták a Pére-Lachaise temető kertjét.

Sírjai a temetőkerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: fűszálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is!
Mesélni: mesélni éppen a Pére-Lachaise temető kertje is tud.

1164. októberében meghalt Héloise, a Kedves, huszonkét évvel Pierre után, huszonkét csirkenevelő, disznóhízlaló, kecskefejő év után. Halott testére kulcsolt kezében fagyott, halott, illattalan rózsát fogott.
Tudj’Isten, honnan szedte?
És akként rendelkezett a Drága, a Szép, a halhatatlan Kedves, hogy temettessék teste és lelke ugyanabba a földbe, ahová barátja, titkos szeretője, férje, holt gyermekük apja temetkezett, és álljon a kriptán fölirat:
"Nem úgy vagyok filozófus, hogy Pál apostollal szembeszegülnék!"
Botrány, botrány volt akkor, az volt: lennie is kellett. Mégis, botrányillat ellenére, kinyitották Pierre Abélard kriptáját, vették szépséges Heloise testét, és temették a kriptába.

Mondják, hogy amikor a feltárt kriptába helyezték Helouisa Fulbert Abélard holttestét, még egyszer – mintha csak élne – megmozdult karja, és átölelte csontváz-kedvesét.

Természetesen ez nem igaz, ez legenda csupán.

Ám én – e história szövője és krónikása – úgy akarom, hogy így lett légyen, és rám ruházott hatalmamnál fogva leírom: így is volt, így.

Így történt – így kellett történnie…