ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- nem minden történelmi alapot nélkülöző széphistória -

Sírjai temetőkerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: fűszálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is.
Mesélni, mesélni éppen a Pére-Lachaise temető kertje is tud.
Jertek, türelmes füllel segédkezzetek; és mi csonkának tűnik elejében, az egész lesz.

Zúgnak, bongnak és búgnak és súgnak délidőben Párizs városának harangjai az Úr ezeregyszáztizenhetedik évének egy szép napján.
Május tizennegyedike van; keddi nap.
Hova sietnek itt, a Szajna-parton, az emberek a dúslombú fák alatt, a Miasszonyunk temploma melletti univerzitász közelében?
Hová sietnek az ifjak, a csillogó-szeműek, meg a vénebbek, a már záródó szeműek?
Hová?
Hová? ezt kérdeni mered, olvasó?
Hát épp az egyetem felé sietnek.
Ezen a keddi napon, május tizenkettedikén, párizsi nap-zuhogásban mindenki a magistrae magistrorum előadására siet.
Ma – hát persze! - Pierre Abélard tanít az univerzitászon.
És a sietők közt, ifjú-emberek koszorújában, Heloise lépked.
Vagy száll, röppen Heloise?
Száll Párizs utcakövei fölött?
Tizennyolc esztendős mindössze.
Olvasó! Láttál Te már szépet? Isten-teremtette szépséget? Vagy csak festményeket láttál, ember-teremtettét?
Láttál-e szépséget karöltve értelemmel?
Nézzétek Heloise-t, nézzétek! Ovális arcocskája alatt karcsúdad nyak. Ne mondd olvasó, hogy nincs ilyesmi! Már hogyne lenne: kerekded az a nyak, de karcsú is, mint flamingóé…
Ilyen Heloise nyaka: az arca meg, az arcocskája…
No, ne szóljunk tán róla! Mondjunk ennyit: szépséges.
Ruhája sejttető… Gyönyörű testet, vékony derekat, asszonyosan ívelő csípőt sejttető: pedig nem asszony még, leány.
És mindeme gyönyörök ellenére, az univerzitász cerberusa nem engedi belépni Heloise-t.
Már hogy is mehetne az előadásra nő, még ha épp gyönyörű lányka is?
Mit gondolsz türelmesfülű?
Megbántódott Heloise?
Sírt?
Szomorkodott?
Ugyan: dühös, az volt, dühös, az lett Heloise, a katicabogárka, de mindjárt cselekedni is kezdett.
Csak fordult mérgesen, szoknyája libbent szép lába körül, aztán megcélozta a Miasszonyunk-temploma melletti kanonoklakást, mert Heloise ott élt Fulbert-rel, kanonok nagybácsijával.
És panaszolkodott neki.

Néhány nap hullt az elmúlt idők tavába: Fulbert kanonok aztán megkereste Pierre-t, és szólt hozzá: „Nagytekintélyű magister Abelardus! Hallom, magányosan lakik, sok aranypénzt fizet a szállásért. Nékem hát van egy ajánlatom, jó ajánlat az! Költözzék Kegyelmed hozzám: nagy ház a kanonoki, ketten lakjuk csupán húgommal, az emeleten két üres szoba áll. Nem kérek pénzt, magister, csupán naponta egy-egy órában tanítsa unokahúgomat, Heloise-t! Mert nagyon vágyik az a lány arra, de az univerzitász előadásaira nem engedik…”
Erre a jóelméjü magister így adta a választ: „A gyönyörű Heloise-t? Tanítsam? No, hát csapjunk egymás tenyerébe kanonok úr!”
No, és egymás tenyerébe csaptak.

Pierre padlásszobája a kanonoki házban.
Párizs-égre nyíló ablak, keretében a Miasszonyunk-katedrális egy tornya látszik a kék égboltra építve.
Magister Abelardus viszi a szót, mert épp nála van: "Az egyház szent tanítóinak nagy számban ránk maradt írásaiban sokszor egymástól eltérő - sőt -, egymásnak ellentmondó kijelentésekkel találkozunk. Sok köztük hellénektől ered, sok közülük olyasmiről is szól, mi nem leányfüleknek való. Elhamarkodottan mégsem ítélkezhetünk felettük. Csak el ne hamarkodjunk semmit!”
Szépséges fejecske hajlik, perzselő tekintet néz föl Abélard-ra: „Magister! Elhamarkodottan ítélkezni, cselekedni én nem akarok, elkapkodni sem akarok semmit! De mondja meg nekem mesterem – hisz nem beszélt még erről -, mondja meg azt, mi a férfi a Teremtésben, és mi a nő?”
Édes tekintetre felel Abélard, a mester: „A túlvilágon nincsenek külön férfi és női lények, hanem egybeolvadt kapcsolatok vannak, és egy ilyen kapcsolódásban összeolvadt férfi és nő alkothat egyetlen Szellemlényt. A férfi és a nő ikerlelkek; nagyon ritkán megesik, hogy az ikrek a Földön is találkoznak, de a túlvilágon mindenképp meg kell várniok egymást, mert az isteni létbe csak közösen léphetnek be.”
Elálmodó tekintettel néz Pierre-re a lány:
„Találkozott valaha a mi lelkünk, Magister?”

Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy könnyű csókkal illesse a lány ajkát.
Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Heloise visszacsókolja.
Úgy történt – mert úgy kellett történnie -, hogy a lány feketetenger haja szétterüljön a kereveten, behullámozzon minden zeget és zugot a kis padlásszobában: kerevetet, asztalt, székeket, Pierre testét, mindent!
„Ki vagy te?” – suttogta a lány. - „Ki vagy?”
„Méhész vagyok, méhek pásztora vagyok…” – súgta szájába a férfi, mert „abélard”, a neve, ezt jelentette.

És úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Fulbert egyszer aztán fölneszeljen szerelmükre.
És úgy történt – hisz úgy kellett történnie -, hogy várandós legyen Heloise.

Szerelemben betelt testtel, és szerelemmel telt lélekkel, elpihenve feküdtek egymás mellett, amikor Fulbert rájuk tört; rúgott ajtó zuhant a kis szobába és állati üvöltés!
„Takarodjék magister, takarodjék a háztól! És leszámolok még önnel!”
Egyetlen könyvet tudott csak magához menteni Pierre Abélard, aztán futott: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy futnia kelljen.
Lelkében dühödten, mert azt gondolta: hogy futnia kell, abban Heloise is bűnös.
"Ha felébred bennünk a kétely, akkor arra kényszerülünk, hogy tovább kutassunk!" – kiáltotta vissza venerabilis Abélard Heloise-nek.
Nagyon, de nagyon igazságtalan volt ekkor az igazság ismerője.

Három sötét arcú ember kereste Fulbert kanonokot: csak megkaparták a kaput, hangosan kopogni nem mertek. Félszemű volt az egyik, félfülű a másik – hóhér csapta le a másik fülét -, no és félkarú a harmadik. Abban a másik, levágott félkarban is Párizs valamely hóhéra működött közre…
Halkszavú utasításokat adott Fulbert: hol és hogyan és mi legyen Abélard-ral.
És úgy lett, úgy!
Két nap múlva – nyirkos, szeptember végi nap volt – a szennyes párizsi utca kövére csorgott Pierre vére: akár Kronoszé egykoron a tengerbe és Hellasz termő földjére cseppent, és ugyanazon okból.
A félszemű és a félfülű leszorították a mocskos földre, mely tőlük még mocskosabb lett, és a félkarú szörnyű kése kivágta Pierre férfiasságát a földre…
Párizs mocskos utcakövére.
Így történt: így kellett történnie…

- folytatódik -