Útkövező a fiához
Itt térdelek magos nyárfák alatt
s messze nézek. Nem hátra, nem is
előre. Messze s térdeim helyén,
a porba-mélyedt homorú hegek-
re ráfeszül a fényes kövezet.
Kő kőre rímel s én, akár a rák,
a kelő napnak háttal, felé megyek
s mint ezüst csiganyál, amerre járt,
üres vázként is eleven csigát
őriz, múltamból így leszek jövő.
Fiam, míg ember él, két pont között
nem fogyhat el az út s a kő!
- alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges