ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

– Már semmi sem a régi. Az életünk is ócska hamisítvány hatalmas elődeink életéhez képest, akik rendesen, igluban élték életüket. Nem hőguta közeli, plusz 10 fokos nyarakban, hanem szép csendes, mínusz 10, plusz egy-két fokos langymeleg, átlagosan 5-8 napos hőségben, amit sokat próbált szervezetük egészen tűrhetően bírt. Persze a normális mínusz 40 fokos középhőmérséklethez képest óriási megterhelés ez a hőség is, de akkor még olyan jó, rendes, igazi telek voltak mínusz 70-80 fokkal, nem, mint manapság. Akkor regenerálódhatott a megkínzott test és lélek. Nekik még normális volt, amire halványan gyerekkoromból magam is emlékszem. Eszkimó, eszkimót mezítelen, egész élete folyamán néhány másodpercig látott, születésekor. Manapság, itt az eszkimó Riviérán monokinis lányok és fürdőruhás fiúk, a kánikula elől a plázsra menekülve, lihegő kábulatban heverik végig a roppantul megnyúlt nyarakat. Hol van már az az 5-8 napos megterhelő hőség, a mai 3-4 hetes kánikulához képest! Ki bírta volna akkor ki a plusz 10 fokot? Most a plázson, a sziklák között még a pingvinek is alig kapnak levegőt. Nem is nagyon menekülnek a jegesmedve elől, mert az meg sem bír mozdulni. A tenger meg teljesen olvadt, csak itt-ott úszkál emlékeztetőül néhány hűsítő jégtábla.
Tény, hogy ennek a furcsaságnak, ami az elmúlt évtizedekben történt, és amit sosem értek meg, van egy komolyan értékelendő hozadéka, sokkal vitamindúsabban táplálkozunk. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg vitaminokról van szó, de a kifogott, illetve kilőtt fókák húsának az íze egészen megváltozott. Mesélik, hogy szerte eszkimóföldön túl, a világ minden táján sokkal több ember él, lehet kétszer, háromszor annyi, mint amennyi eszkimó van. Ők a mi megsegítésünkre, különféle módszerekkel mesterséges anyagokat juttatnak a tengerbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a halak, fókák, rozmárok mindenféle olyan táplálékot is tartalmazzanak, amiket korábban nélkülözni voltunk kénytelenek. Le is lassultak a fókák, ez komoly előny, sokkal könnyebb levadászni őket. A gond, hogy mi is lelassultunk nagyjából kétszer úgy, mint a fókák. Így a nagyapámhoz képest négyszer olyan nehezen tudunk fókát ejteni, és valahogy egyre kevesebben vannak.
Ezek a kibírhatatlan nyarak, már teljesen meghülyítik a fiatalságot. A fiúk időnap előtt hajtják járomba a fejüket. Valljuk be őszintén, kit nem ajzana fel azelőtt sosem látott gömbölyületek kitakarása, még minket, öregeket is. Igazándiból bánom is, hogy nem most vagyok fiatal, meg nem is. A fene se tudja. De nézzük a másik oldalt. Felfedezték az új világot, nem emlékszem, hogy ki juttatta a köztudatba, hogy van eszkimóföldhöz hasonló, annál sokkal elviselhetőbb klímájú terület is a Földön, csak nagyon messze. Így nem teljesen hivatalos társasutazásokat szerveznek mind a mai napig. A fiatalok beülnek a kenuba, neki a nyílt tengernek, és mikor az utolsó jégtáblát is elhagyják, összeszedik a csoportot, és igen hosszú hajókázás után célba juttatják. Rögtön hatalmas szűz területek jutnak a kezükbe, egy pillanat alatt pingvinfarmokat létesítenek, és meg is gazdagodnak. Némelyek haza is utaznak időnként rokonlátogatni, de már olyan idegenek, a nyelvet is másképpen beszélik, furcsa hangsúllyal. Mesélik, hogy rozmárokon ülve terelik a pingvin-nyájakat. A tradicionális fókahús csak évente néhányszor kerül terítékre, bizonyos ott kitalált ünnepek alkalmából. Annyi tény, hogy a hőmérséklet sokkal jobb, mint itt. Telente mínusz 80 fok alá is lemegy, az egészen jól viselhető, nyaranta is, ha délre mennek, akkor a mínusz 10 fok fölé nem emelkedik a hőmérséklet. Milyen érdekes, nekik délre kell menni, nekünk északra kellene, de ki megy innen északra. Mi van északon? Semmi! Nem lehet mit enni. Ott meg azt mondják, tele van pingvinekkel a nagyon hideg belterület. Gyönyörű lehet, ha fiatalabb lennék, én is elmennék valószínűleg.
Azt mesélték, hogy az útnak van egy olyan szakasza, ami felfoghatatlan kánikulában vezet át, az első csoportból halálos áldozatokat is követelt. Azt mondják, plusz 30 fok, szerintem olyan nem is létezhet! A harmadik, negyedik úttól követelmény volt, hogy mindenki szerezzen be, ahogy tud, egy fagyasztóládát. A kritikus területen, három héten át mindenkinek kötelező a fagyasztóládában tartózkodni, csak étkezésre nyitják ki. Akkor olyan hőség zúdul be, hogy alig várják, valaki zárja vissza rájuk a hűtőládát, aztán elérik az eléggé elviselhető hőmérsékletet, amikor már hűtőláda nélkül is rendes, normális, emberileg elviselhető a hőmérséklet. Nehéz sorú nép vagyunk mi, eszkimók. Mikor mind leülünk beszélgetni, gyakran felvetődik, hogy amennyiben tényleg annyival jobb és elviselhetőbb az élet, mindnyájunknak el kellene vándorolni az új világba, a nagy déli kontinensre, addig, amíg az a senki földje, és birtokba vehetjük magunk tulajdonának. Nem úgy, mint itt, saját hazánk jeges földjét, amit más emberek vettek birtokba. Tény, hogy minket ez nagyon nem zavar, majdnem soha nem jönnek ide, de amikor ránk kényszerítik, hogy iglu helyett házban éljünk, és a nyári kánikulához hasonló, plusz 10 fokos meleget rekkentenek valamilyen furcsa masinával a ház belsejébe, akkor más választásunk nem marad, mint az éjszakákat rendes hűtőládákban tölteni, a nappalokat pedig a szabadban.
Mondom én, el kellene végül is mindannyiunknak menni, csak már öregek vagyunk, meg úgy ragaszkodunk is ehhez a még mindig jeges otthonunkhoz.