ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Csak egy pamutgomolyag volt a kuka mellett, de valakinek megtetszett és zsebre vágta. Zöldellt a ragacstól, ám egyszer mindenkinek lehet szerencséje. Sosem látott még mosógépet, a vízzel is csak esőcseppek formájában találkozott. Most olyan tiszta lett, mint egykoron, gombolyítása közben, vagy az előtt. Ki tudja?
Gyönyörködött is magában. "Hiszen én csillogok! A fekete nagy semmire lehet nézni, de rám nem, én olyan sötét vagyok! Sötét puding körvonalazott krémhatása, amitől mindenkinek kicsordul a nyála."
Megtalálója, előbb egy ajtó kilincsdíszévé tette volna, de nem vitte rá a szíve. Naphosszat nézegette, simogatta, dédelgette, magával alig törődött. Elmélkedett, míg nem beleesett, a kopottas, tisztára mosott, ragadványmentes gombó-bongó kicsi semmibe.
Az a kicsi semmi, előbb a marcipán díszfigurákat kezdte el, teljesen lenullázottan értékelni, aztán mindent kecstelennek látott már. Legéltesebb és fületlenül is fülvakarónak, szürke egérré leminősített, hosszú ideig - nem macska, de tigris szinten - bálványozott, megtalálóját találta.
És eldöntötte, hogy övé a világ!
Ugye, ő a szürke, ragacstalan, gyönyörűséges, kibomlott pongyola-pamutgöngyöleg, joggal - legalábbis így vélte -, küldhette cérnagyári segéd-selejtnek, lenullázott, iniciálé mentes - pedig de iniciálés volt neki az elején, tán évekig - sületlennek és kottahegyaljainak gondolt, hordóba szorított jótevőjét.
Rég ismerték egymást.
Ezek a gondolatok, a pamuttalan tulajdonos tudatába, valami robogó minimoped gombolyagból emberbe szálló, telepatikus átvitellel átmetakommunikálódtak.
Fájdalom szőtte át koponyáját, szívét, lelkét, és még sokkal többet foglalkozott, egyre önteltebb, kis mocsok, folyton kopó, szeretett gombolyagjával.
Igen! A földdel borított, ragacsos korában is szerette, így mikor napsugaras, fekete pocséksággá lett, még ezerszer jobban. Szíveket látott benne! Nem voltak…
Fekete gombolyag eldöntötte, hogy csőbe húzza ezt a recés külsejűnek látott - elszálltságától, egyre inkább nem kedvelt -, ki a fenét is. Egyáltalán, hogy merészkedik a közelébe? Ő gombolyagok gombolyagja, gombolyagokkal akar gombolyogni! Hiszen ez egyértelmű! Meg is kezdte a gombolygást és gombolygott, csak gombolygott felfedője szívfájdalmára, aki - így csőbe szorulva is - ember maradt.
Nem fújt, nem prüszkölt, csak tudomásul vette, hogy ez a gombolyag, már nem az a gombolyag. Betette a fagyasztóba, majd kivette, és százszoros adag mosószerrel, borsószemnyire mosta.
Az elszánt kis vakarcs, zsugorodásában egyre csak visított.
- Segítség, könyörülj rajtam! Én sem bántalak tovább, szeretni foglak, mint azon az első napon, és az azt követő években, megmentésem után!
-Úgy legyen, gomolyag! – mosolygott a többszörös mély rúgást érzékelt lelkületű jótevő.
-Mától a szakállamban tartalak, hogy közelebb lehess hozzám!
-Szeretlek jótevőm! - ordította borsszemnyi és minden erejével kapaszkodott - egy végső, nagy magához térés után - ismét szeretett jótevőjének szakállába.