ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

( Titkok nélkül
él a test,
de meghal a lélek.)

Őrzi titkaid nyomát a megrekedt idő,
bármerre jársz. Virágon, fán, ujjaid hegyén.
Hasogató vibráló tűz, csendes ősi varázs
benne minden érintés, minden simogatás,
s mint egy megsárgult kép, éveid ívén kibontja
elmosódott ábrándjaid, hogy mindig úgy lásd azt,
ahogy szíved érzett, míg veled ölelkezett s hozzád bújt,
múltad füstezüstjén, mint a fény a kékhez
s halványzöld árnya az aranybarnához.
Véredbe ivódtak színek, formák, jelfoszlányok,
titkok, rejtekhelyek, mintha holt kráterek féltett
kincse lenne mind, s magad keresnéd ott
oldva a kor bűvöletét, mely ma már gúzsba köt,
s te arra vágysz, hogy felépítsd újra régi éned.
Hisz annyi rejtélyt, titkot idéz minden visszaölelés,
ami volt egykor. Holdas éjek illatát teríti asztalodra a sors,
mikor égi bércek szikla-mély csendjének
meghitt szentélye édes őrületben vonzott,
s márvány-hideg, égi-tűz minden te voltál,
ami ma is lelkesít, ha rágondolsz. Hétpecsétes zár,
lelki-kód, suttogó sejtetés, ész és szív formál,
rád szabja izzó hevét a Nap ébredő tűzkelyhe,
visszfénye lángba borít, ha hallgatsz, vagy beszélsz.

Cinkos próbatétel lett minden néma fecsegés.
Így őrzöd titkaidat s egyre gazdagabb leszel,
s titokzatosabb, mint feltáratlan ősi kristály.
Rejtélyes szenvedély, mámor lobbant égi lángra,
ők hoznak kínodra vigaszt, ők fogják kezed,
hited erősítik egymásba szédült csillagfénykörök
egy álomnyi lebegésben. Mesés üveghegyek hívnak,
kamaszkori ábrándokért ver újra a szív,
s átveszi záporozó ütemét a szeret, nem szeret
hajdanvolt sikolyos tánca, szelíd lányregények
összekacsintó lázadásától a vakká lett csendig.
S hordd génjeidben a titkokat tengert rengetőn, tisztán,
mit lobogó szelek zúgó viharok őriznek, óvnak,
s töltődj fel belőlük ifjúi hittel újra s újra, ahogy
randevúkra, csendes pásztorórákra áhítozók
a szív-szaggató boldog-boldogtalanságból.

Köszöntsd hát, s becsüld, ha megérint, ha hív, vagy hívod,
nyisd ki lopva kapuid nekik, amit soha be nem zártál
s ízleld meg bennük a visszatérés édes-keserű szomját
életre kelt csókjaiddal, s meséld el nekik az életed,
mint aki csodák bűvkörében élt, hódolt és hódított.
S ha magukra ismernek újra érted lángra gyúlva,
légy büszke rá, ne pironkodj, szívedre hallgass,
mikor mindezt magad előtt boldogan letagadnád.

(Kép: Horváth Piroska)