Púposodik már a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
csontsárga kezek
borzolják a fákat
könnyittas levelekből
kicsordul a szél
gyümölcsálmát
vajúdja vissza
aki féltőn lombkart
föléje kitárt
Most földbe szúrt
lándzsa-jegenyék
kéklő hegyén dér ül
holt gyermekeit
siratja a világ
Vágott rendek sorban
a ledőlt fények
az árnyak is lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja éhe
a kifosztott földnek
dermedt tűz ölébe
belehal a nap
Így múlik el
felettünk az élet
mint aki szerelmét
szélbe kiáltja
mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
ifjan
az örökkévalósággal