ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Én még nem álmodtam eleget.
Halántékomon dübörög az idő,
homlokomon mély sorsok, életek
vázlatai. Nézem magam, de a tükör
téged fest elém. Elsüllyedt gyermekévek,
félig összerakott pillanatok, színes
gyöngyök örvénylenek köztünk.

Tükrünk mögött riadt arcok, fáradt
szemek. Zuhanás. Mennyek kapuja,
poklok gödre. Ima. Mozdulatlanság.
Én még nem álmodtam eleget.
Villámkarcos égen tombol a hiány,
tűzgolyókkal játszik az Isten,
s te is valahol ott kóborolsz
mezítláb a lángoló gömb alatt,
valahol egy kiégett réten.
De már nem akarsz játszani,
hangod elnyeli a vastorkú harang,
és kong, kong az éj, visít a nappal,
mint egy éhes vércse, kit
magára hagyott anyja, apja
a megfagyott fészek-ölben.

Én még nem álmodtam eleget.
Fekete-fehér képekkel kiszögelt
álmaid próbálom felidézni.
Lázadás, veszteség, magány.
Szívemen indázó fájdalom. Szorítás.
Kereszt. Gyertyagyújtás. Fehér lapok,
fekete csendekkel. Ez vagy nekem,
minden hangban, élőben és holtban,
mozdulatban, ahogy a horizont
tengelyére görbül a szélhordta idő,
s hajnalra fájva hasad ketté a világ.

Én még nem álmodtam eleget.
Nem tudom, milyen a halál,
milyen égig érő ködben menni,
milyen a nyárban fázó lombtalanság.
Csak azt tudom, milyen nélküled…
Hangtalanul, fedetlen sebből vérezni,
kizuhanni az álmokból egy sóhajtás alatt,
és verssorokban újból megtalálni
elhagyott életem, elvetélt
szóközökben lélegezni érted, veled.

Én még nem álmodtam eleget.
A hold árad, apad. A napot már
rég nem tartja semmi. Roskad az ég.
Alattad. Felettem. Dombnyi
életeden nyíló csendvirágok
támasztják hideg kereszted…
Elrohantál, hogy elérd az éjszakát,
de mögötted elaludtak a hegyek,
az út eltűnt, a folyók kiszáradtak,
az évszakok örökre ledobták színüket.
Pedig rólad álmodtam akkor is,
de látod Apám, mégsem eleget…