Én. a fiú
Míg néztem hogyan vakarják
Józseffel Mária hátát
Isten ideszegezett.
Kezében kalapács.
Natakács.
Később azért jó lett.
Dolgoztam, meghaltam,
születtem újból,
de mindig csak ide le.
Itt izgalmas.
Szarvas vagy,
meg farkas,
aztán fordítva.
Néha meg ember.
Mondhatod: Nem kell!
Az már voltam!
Hányszor.
Az Úr, persze rád szól,
s felveszed a mellényt.
Ólom az eleje.
Jól van.
Egye fene!
Most az egyszer még,
de aztán valami szépet szeretnék!
Madarat, macskát, méhet —
mondod.
Aztán mégy és végzed
a dolgod.
Én nem tudtam,
hogy így van,
de megírta bíborban,
Konstantin.
Tanultam, olvastam, írtam.
Bár ma már ez nem kell.
Betévedt hozzám egy ember.
A nappalimba.
Diszlexiás az istenadta.
Rosszul lett.
Na, cseszd meg! — gondoltam.
Írsz itt a világba.
Lassan már méteres,
lelóg a lába,
ő meg, mindennel el van látva.
Most írják
a kisdoktoriját.
Azt mondta,
nem lát nagy jövőt előttem.
A káposztát
nem kanállal ettem,
könyvem is túl sok.
Hát nem írok.
Ha nem divat…
Utóirat:
A tavasz meg,
kimaradt.
Jön az is.
Meg szerelmes is
vagyok.
Nagyon fáj!
- Takács Dezső alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges