ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Sarlós Boldogasszony napján, 1951-ben születtem Budapesten, és még most, megvénülten is eljárogatok olykor alternatív rock-zenekarok (Balaton, PUF, Európa Kiadó, Korai Öröm, Sajnos Batár, Sziámi stb.) koncertjeire, ahol bizonyos ifjak kicsit furcsállva nézik ősz hajamat, szakállamat, szemüvegemet, és meglepődve veszik tudomásul, hogy halkan – csakis halkan: nem tombolok - magamban végigénekelem nevezett zenekarok számait. Más ifjak, akik ismernek, szívesen akár szóba is elegyednek velem.
Átéltem a huszadik század második felét, és tíz évet a huszonegyedikből is.
Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás országlása idején jártam óvodába; megéltem Kádár kemény és puha diktatúráját, megéltem a rendszerváltásból immár húsz éve.
Így és itt éltem, élek, de – hej! – álmodozásaimban mindig másutt éltem, és másként éltem.
Elmondom, hol és miként. Háromszorosan mondom el.

3. Giorgio Veneziano

Mondjátok! Létezik-e nyelv Európában – de tán azon is túl –, melyben Velence neve ne a csodának, az egyedülállónak, a különlegesnek lenne szinonimája?
Itália lakói nagy szeretettel adnak neveket Városaiknak, és lett Nápoly az „édes”, Róma „az örök város”, meg egyebek.
De Velence esetében a beszédes olaszoknak is megáll a tudományuk, és csak annyit mondanak: „Venezia é unica.”, vagyis hogy Velence egyedülálló, Velence különleges, megismételhetetlen, rendkívüli.
Velence kicsiny, kecses, ékszeres szelence: Velence az.
Firenze pedig az Arno zöld vízének két partja mentén hosszan terített királyi palást vagy nyakravaló, melynek egy-egy ékszere Firenze egy-egy palotája, egy-egy villája, egy-egy temploma, szobra.
Giorgio Veneziano a Velence melletti Chioggiában született, de élete nagyobb részét Firenzében töltötte el.
Felkelő jegye is, Napja is születésekor – 1471. július második napján - a Rák jegyében állt: ez tette érzelemgazdag, alkalmazkodó, becsvágyó emberré. Első szava, gesztusa sohasem támadás, sohasem a mások megváltoztatására, befolyásolására törő szándék. Ellenkezőleg! Ő volt az, aki mindig odafigyelt, aki alkalmas volt arra, hogy embertársai visszhangjául szegődjék. Ennek oka a rendkívül gazdag érzelemvilága, amely döntően befogadásra irányult. Mindent észrevett, és élménnyé tudott varázsolni magában. Sosem törekedett arra, hogy előtérbe kerüljön, nem akart ő középpont lenni. Ez a beállítottság tette alkalmassá arra, hogy tudjon alkalmazkodni másokhoz, döntően persze azokhoz, akiket szeretett.
Ha túl keménynek érezte a külvilágot, álomvilágba menekült.
Midőn megszületett, a Hold a rendszerező Merkúr uralma alatt állt, mely jelezte, hogy a szülött majdan belemerül a részletmunkákba, meggondolt, szerény, értelmes, művészi és tudományos érdeklődést mutat.
Így is lett.
Nevét Sandro Botticellinek köszönheti; Chioggiában, a kis halászfaluban, ahol született az volt a szokás, hogy az újszülöttet csak az apjáról nevezték (esetleg valamilyen tulajdonságáról), így Giorgio di Giuseppe néven ismerték, és így is cseperedett tizennégy éves koráig.
Rajzkészsége nagyon fiatalon nyilvánvaló lett: tizenegy éves volt, amikor egy javításra és festésre partra vetett halászbárka tatjára csuda képet festett, tengerrel, égbolttal, vízbe merített halászhálóban ficánkoló ezüsttestű halakkal.
A kor hírneves, agg mestere, Bartolomeo Vivarini - ki épp Chioggiában tartózkodott (egy ottani templom oltárképét festette) - megpillantotta a festegető gyereket, és apjával való megegyezés után (melyben némi aranyak is szerepet játszottak) magával vitte velencei műhelyébe.
Három évig tanította a fiút, aztán elküldte Firenzébe, Sandro Botticellihez, hogy ő nevelje tovább az ifjú Giorgiót.
1486-ban tehát Giorgio az arnoparti Városba érkezett Sandro Botticelli bottegájába, hogy tanulja a festés művészetét, "technéjét"; Sandro Botticelli akkor 41 éves volt, és neves művésznek számított, bejáratos volt a Mediciekhez, és oda az ő révén hamarosan tanítványa is bebocsáttatást nyert.
Múltak az évek és rövidesen Firenzében megjelent egy bizonyos vincibéli Leonardo, majd meg Michelangelo Buonarotti is.
Bármily tehetséges volt Giorgio Veneziano, bizony „csak” mesterember maradt; az efféle zsenik közt neve elhomályosult; jelleménél fogva azonban csöndesen fölmérte, hogy bármilyen nagyszerűen fest is, örökre másod- vagy harmadosztályú lesz.
Életének két – mondjuk így: szelíd - tragédiája volt. Az egyik éppen az említett bölcs belátása annak, hogy a nagy festők sorából mindig ki fog maradni. Nem izgatta ez túlságosan – ezért is neveztem tragédiáját „szelídnek” -, örült, hogy kisebb, környékbéli templomok kifestésére olykor kapott megbízást, meg az új Medici, Giulio is adott feladatokat; örült, hogy Botticelli, Michelangelo, Leonardo kortársa lehet, olykor elbeszélgethet e nagyságokkal. Irigy féltékenységnek nyoma nem volt Giorgióban, tudta a helyét, ismerte korlátozott képességeit.
Életének másik szelíd tragédiája épp Giulio de’ Medici egyik megbízásával kezdődött.
Egy nap – negyven éves volt ekkor már Giorgio – feladatul kapta, hogy Giulio húsz éves szeretőjének, Nicoletta Padovanának portréját készítse el.
És eljött Nicoletta, és magával hozta lagúnazöld szemeit, karcsú kezeinek szépséges mozdulatait, ébenhajának szellőröppenését.
Giorgio hamar szerelemre lobbant, és aztán így, szerelembe bódultan festette meg a lány arcmását; és amikor befejezte – pontosabban: késznek nyilvánította – a képet, sokak füle hallatára azt mondta: ”Soha többé ilyen arcot, ilyen harmóniát nem lelhetek, nem találhatok sehol: soha többé ecsethez nem nyúlok!”
És így lett: reménytelen szerelemmel telt szívével elhagyta Firenzét, ahol túl közel volt hozzá a túl távoli: Nicoletta.
Certaldóba költözött, és valóban nem festett többé.
Ellenben: pennát fogott, és szép sorban megírta barátai, kortársai, nagy festők, építészek, szobrászok élettörténetét.
1526-ban egy ivóban összetűzésbe került bizonyos ifjakkal: szó szót, ütések ütéseket követtek, és az ifjak lelkesen lábát szegték az öregedő Giorgiónak.
Majd három évig élt még: tört, nyomorék lábbal, tört üres szívvel, nicoletta-nélküliségben vackolódva.
1529 április elején döntésre jutott: értelmetlennek találván minden további létföltételt meghívta magához a halált.
Művészi, esztétikai érzéke ódzkodott az öngyilkosságtól: méregtől, vértől, önakasztástól.
Egy áprilisi reggelen úgy döntött: többé nem kel föl ágyából, nem vesz magához sem ételt, sem italt. És így is lett; aztán április tizenegyedik napján, alkonyat tájt váltotta meg gyötrelmeitől a halál.