Áss!
Ásott. Lapáttal.
Kurva meleg volt. Előtte több napig esett az eső, a levegő páratartalmával vallatni lehetett volna.
A gödör pereme az álláig ért. Az alján jó tizenöt centis sáros, az a közhelyes „gumicsizmamarasztalótrutymó” cuppogot. Minden egyes lépés külön rángatásba került. Az izzadtságtól összetapadt a haja, ami így még kevesebbnek látszott, mint egyébként. Tudta, hogy kivillog a koponyája, de összeszorította a fogát, és ásott tovább. Most csak ásó ember volt, nem volt neme, nem volt kora, súlya, magassága, semmi nem számított, csak az; be tudja-e bizonyítani, hogy képes rá. Önmaga, és a két férfi előtt.
A lapát, amit a szomszédból kért kölcsön (az ex elvitte költözéskor a szerszámokkal együtt), az a nehéz fajta volt. A kesztyűt az előbb már félrevágta, nagy volt, csak akadályozta.
Így viszont már több ujjtövében érezte a sajgó-égő érzést, a vízhólyag előjelét, de amikor ez eljutott a tudatáig, köpött a tenyerébe, eldörzsölte, és még keményebben markolt rá a lapátnyélre. Fontosabb volt a gödör. Fontosabb volt, hogy a megfelelő mélységig kiássa ezt a baszott gödröt.
Legszívesebben a csizmát is levette volna, nem tudta benne stabilan megvetni a lábait- az sem volt a mérete-, így időnként kibillent az egyensúlyából, ahogyan a lapátot tolta előre a sárban. Az idióta lábbeli valahogy segített megőrizni a méltóságát azzal, hogy nem kellett a trutyiban csupasz lábbal taposnia.
Úgy érezte magát, mint aki a pokol szaunájában van. Nem volt olyan porcikája, ami ne úszott volna a sós izzadtságban. Az arca lángra kapott rongycsomó volt.
Időnként meg kellett állnia, mert egyszerűen elfogyott az ereje, és úrrá kellett lennie a szokatlanul nehéz fizikai munka miatt remegő testén. Ilyenkor bevetette színészi képességeit, igyekezett nem kapkodva venni a levegőt, és laza, nemtörödöm ábrázattal igazgatta a csizmába benyúlva a zoknit, a felcsúszott pólót, mintha az egész rohadt ásás meg sem kottyanna neki.
Elfojtotta a gyilkos dühöt, kétségbeesést, megalázottságot, amit érzett.
A „vizesek” előtte nap szóltak, hogy „akkor jönnének rákötni”.
Annyira boldog volt, hogy végre lesz víz a házban… Az árok, a vízórából kimenő csatlakozás ágya, bő két hete ki volt ásva a sógor jóvoltából. A napok óta tartó esőzés kissé bedöntötte az oldaláról a föld egy részét, de közel sem annyira, hogy a házba vezető csövet ne lehetett volna vízszintbe állítani (gondolta ő naívan).
- Nem elég mély – hangzott az ítélet úgy tíz óra felé.
A levegő bennszorult a nőben.
- Nem elég mély? – sápadt el.
Élete folyamán megtanult a másodperc milliomod része alatt több oldalról megközelíteni egy adott problémát, majd lezuhanó súlyként döntött. Így, mire a sápadtság fehérre színezte az arcát, ő már lefutotta a megoldás-köröket (1.elhalasztom: akkor megint hetekbe telik, mire kijönnek, és ki kell fizetnem – újra - a kiszállási díjat 2. kiásatom velük: mi a tökömből, bassza meg, amikor van vagy 600 Ft-om 3. kiásom magam: nincs lapátom, ásóm, stb., meg kell kérnem őket, hogy várjanak, míg szerszámot kerítek).
A két, kék overallt viselő férfi a gödör szélén állt, és őt figyelte. Sokáig nem szóltak, nem mozdultak, csak zsebre dugott kézzel nézték, ahogyan a sárban tolja, majd emeli sárral töltve az ásót. A sáros föld egy része minden lapátemelésnél visszafolyt a gödörbe.
Bő tíz perc után egyikük otthagyta, nekilátott reggelizni a kétszemélyes kisplatós autónak dőlve, nem nézve felé.
Istenem, milyen hálás volt érte…Szinte szövetségesének érezte a falatozó férfit.
A másik nem tágított. Szilárdan, mozdulatlanul állt a gödör szélén, és figyelte, ahogyan a nő ás. Minden millió éves férfi-nő küzdelem jelen volt ebben a pár percben. Minden millió éves férfi-nő kapcsolat lélegzett, élt, lüktetett, ide, erre a pár négyzetméterre koncentrálódott. Két elementáris erő, két ellentét, mégis egység, negatív, pozitív.
Gyűlölte, de tudta, ő az erősebb. Kiássa ezt rohadt gödröt. Legyőzi, leigázza ezt az állatot. Életében nem alázták meg ennyire, mint most, de tudta; soha nem aratott ekkora diadalt a megalázottság felett, mint amit most fog.
Ásott, lapátolt. Nem számított semmi, csak a gödör feletti győzelem.
- Elég?
- Talán igen.
Amikor kikanyarodtak a keskeny utcából, a nő megállt a gödör mellett. Nézte, ahogyan a fekete vadiúj, csillogó csőkígyó a vízórától szálegyenesen a ház felé vezet.
Egyetlen szó zakatolt benne: Vérkeringés.
Az arcát a lemezhordóban összegyűlt esővízben mosta le. Megköszönte a lapátot, kesztyűt, csizmát a szomszédnak, és arra gondolt, holnap, ha a szerelő felrakja a csapokat, teleengedi a kádat, és belefekszik. Abba a vízbe, aminek ő ásta ki a medrét. Megszenteli. Azzal a női testtel, amiben a férfiak is életre kelnek.
Majd, ha lemosakodott, bele fog pisilni. Csak a miheztartás végett…