ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

…és hogy kitárult az óvóhely, a pince följárati ajtaja - az a szabadság-vasajtó - bedőlt az áldott napfény.
Már-már nyáriasan meleg nap volt, arany pára lebegett, pászmázott a Nap várost viharzó zubogásában.

Vincsente és Csikalina kézbe kapaszkodva – egymás kezébe kapaszkodva – fölmentek a tíz lépcsőfokon, és belevakultak az áprilisi eleji napzuhatagba.
Csikalina gyöngyarcú, szépséges termetű – ám -,  vékonydongájú lányka volt: ki érti, hogy csinálta?
Vékonydongájú nyúlánkság, istenek adta görög termet.
Tény, hogy csoda-karcsúsága, vékonysága miatt mindig is hidegebb volt kedves kezecskéje, mint a bővérű, görög-olasz Vincsentének: az ő keze sosem hűlt ki, mindig forrón áramlott benne a vér.
„Melegíts!” – súgta Csikalina, a „csacsogó” lány, és komolyabban tette édes-szép kezét Vincsente meleg tenyerébe.

Így értek az utcára föl.

Nem volt utca, nem volt ott Körút.
Sem sugárút nem volt.

Romok voltak, beomló éjszakai árnyak a napsütésben, egykor volt házak eldőlt falai.
Lótetemek aludtak szerteszórtan; csontra csupaszított lótetemek: e tetemekből már régen húslé főtt. Zöldségtelen, sózatlan, fövetlen, rágós húsú húslevek. (Ki nevezné azt húslevesnek, ki Szindbáddal evett aranyló húslevest? Sárga csigatésztával.)

A sugárutakon, körutakon, mellékutcákban a fölszabadító győztesek fosztogattak: aranyfogakat húztak ki, karórákat szedtek le – olykor kezeket levágva -, a nem egészen nyílt utcákon és tereken lányokat, nőket erőszakoltak.
„Vae victis!”
„Semmi baj!” – gondolta és mondta Vincsente. – „Sebaj e baj! Mindjárt ők is elmennek, nyilasok, nácik útján tűnnek majd el! Süt a nap!”

Kisétáltak – azaz áttörték magukat a romokon - a kék Dunához, mely már vagy kilencven éve lagúna-zöld volt: kék volt talán, mikor még herr Strauss keringve keringőzött partján, aztán lágy zöld lett, hasonlatos Canale Grandéhoz.
Így is jó és szép volt.
Jelen állapotában kicsit vöröses volt még a zsidóvértől, de letisztul majd: vélte Vincsente.
Szomorú, rombolt hídlábak térdepeltek a Dunában: sebaj, vélte Vincsente, majd megépítjük újra.
Csikalina is így gondolta, mert rábólintott.

Büdös volt az egykor jóillatú Város: rothadó tetemszagú. Ember, ló, macska, kutya tetemszagú.
A romos házfalak meg telve voltak ilyen-olyan színű föliratokkal:
„Állj be közénk, ha magyar vagy!” – hirdették a nyilas föliratok, bár koptak már szerencsére.
„Hármas lista, szocialista!” – ez vadonatúj volt.
MSZDP, MKGP, pépépépé…

Viszont sütött a nap, és jó melege, tavaszi fuvallata, elűzte a rossz szagokat.

Csikalina keskenyen hajló kezecskéje is jól átmelegedett Vincsente tenyerében, meg az áprilisi naptól.

Egymás mellett álltak, nézték a rombolt Várost, a rombolt várhegyen a rombolt Várat, a tisztuló Dunán a rombolt hídlábakat, aztán elfordultak, odafordultak egymáshoz.
Vincsente erősen húzta magához a Lány karcsú derekát, Csikalina meg Vincsente tarkóját vette már megmelegedett tenyerébe.
És megcsókolták egymást akkor ott.

És sebaj volt!