ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"egyedül a felkelő nappal fekete bársony bordó brokát kihagyó halkuló aggyal jéglábon gázol a fény a patakon át" Radnai István: A távozó éjre kapaszkodva

Nagyon sokszor repült már álmában, ez mégis valami egészen más volt. Általában széttárt karokkal, nehézkesen megdőlve, madárhoz és repülőgéphez egyszerre hasonlóan, könnyedén, mégis ormótlanul. Haját általában hideg szél ostromolja, és mindig fázik. A föld és a nap egyaránt messze vannak.

Ez az álom jelentősen különbözött minden korábbitól. Ketten repültek kézen fogva. Sem hideget, sem meleget nem érzett, csak földöntúli nyugalmat. Testüket elveszítve, fehér fénynyalábokként fonódtak össze. A nap olyan közel volt, hogy fénykezeikkel belenyúlva, langyos bizsergetés áramlott rájuk, de nem égetett. A táj maga a tiszta természet volt, csak fák, erdők, mezők, tavak, folyók és tengerek. Sem városok, sem falvak sehol.

Fénykezeik nem egymást fogták, hanem eggyé lettek, ha akartak sem tudtak volna kettéválni. Súlytalanul és anyagtalanul suhantak, fehéren, fénylőn, mámorítón, sebesen, mint a szirti sas, és nyugodtan, mint a lomha nagy madarak. Sem hideg, sem meleg, csak kellemesség ölelte át és fonta egymásba őket. Hajuk a szélben zászlóként lobogó fénycsóva lett. Fények voltak egymásba folyva, békés lélekkel, boldog mosollyal, és ez már mindig így lesz... Örökké fényben repülnek ég és föld között. Nincs borotva, sem lézernyaláb, ami az egyből kettőt csinálna újra.

Békés lelkükből előre tekintve, pillanatnyi borzadály markolta meg kíméletlenül szívüket. Egy hatalmas V-alakú, sem lézer, sem penge választófalat láttak. Sebes suhanásuk teljes erővel lódította őket a falnak, ahol, ha el nem engedik egymást, megtörve a közös utat, és kétfelé nem szakadnak, tönkremennek.

Csörgött az óra, reggel volt, álmos, mint minden nyavalyás óra csörgette reggelen. Menni kellett, nem kívánságra, sem ellenszegülve, csak úgy, mint minden munkanap. Egész estig szorult a szíve, rémes álma gyötörte lelkét. Nem szólt, csak befordult. Mint nagy marófejbe a kések, álma úgy zúzta bensőjét. Félt. Mit üzenhetett az álom? Lehet semmit, lehet sokat. Csak hallgatott, s eljött az este. A gondot az alvás elűzte és olyasmi történt, ami még soha. Álma onnan folytatódott, ahol abbahagyta.

Dermedten nézték a választófalat. Egymásra pillantottak és összefonódott fénykezeik, még jobban összeforrva, a biztos ütközés ellenére, az útelválást nem engedték. Az előbb átvillámlott rémület, eltökélt nyugalommá lett, a becsapódás bizonyossága ellenére.

Ekkor fémes dübörgéssel, nehézkes vasajtókra emlékeztetve, a magasból egy pajzs zúdult alá. Vastag, robusztus, fémes fénnyel csillogó, kikerülhetetlen. Belé csapódtak... Azaz elnyelte őket a ködszerűen gomolygó patyolatfehérség, ahol nem volt sem jobb, sem bal, sem fenn, sem lenn, sem elől, sem hátul, semmilyen viszonyítási pont, csak mindenütt fátyolos fehérséggel átszőtt gomolygás és biztonság.

A reggeli álomtörő óracsörgés sajnálkozás nélkül tette a dolgát. Egy újabb borongós, alig-reggelen, a lány már tudta álmának olvasatát, s az egy napja szorító mázsás kő szívéről alázuhant.