Ez a vers nem más, mint
meghitt beszélgetés
az öreg kemence mellett,
mikor egyedül maradunk,
Képzeletbeli fehér madár
osztja szét
az utolsó nyár
szaggatott röptét
szélnek szórva.
Szeretném, ha ujjaid
történetet írnának hajamba.
Csókokat hátamra,
majd ajkamra
kívánok.
Összebújást.
Esőben csillogó örökzöld hangok,
vízcseppben oldott szomorúság, csipetnyi só
s kész is a királylány-álom.
Elszalasztottam az igazságot, mert túlságosan nyilvánvaló.
Az összefüggés idejétmúlt fogalom, de hová lett maga az ember,
ki tiszteli manapság a rációt? Erőtlen vagyok, lényeg nélküli,
összeszorított szemmel sírok, betűkbe zárom a világot,
spórolva a hangokkal is. Megette a fene a filozófiát!
Rímek többé nem jutnak ki lelkem lepecsételt ajtaján.
Kisgyermekként öleled
magadhoz a párnát.
Verset írok, míg te
kettőnknek teremted
a valóságot.
… apám kék szeme,
szeretet.
Rohanó idő közhelyét
nyüszítő percekbe préselném,
de egy szemhunyásnyi túl későben,
elillant a megmentés.
Isten fésülködik.
Lehull egy ősz hajszála.
Mint lenge pókfonál, ring
rajta a napsugár,
lábát himbálja.
Ökörnyál teker kötött sálat
az ősz didergő nyakába.
… most levághatjátok a széleket, hogy megkapjátok a szívformát…
(részlet a készítési útmutatóból)
papírzsebkendőből
hajtogatott
véletlenszerű
szívorigamiban
gyakorlatlan
hiánykönnyek
áramlata
csitult
kép: Alexander Jansson - The Groove
Sűrű légben céltalanul
elszabadult papírsárkány,
hosszú gyászbeszéde
rekedt szavú szélnek,
örökké elégedetlen sóhaj,
ez voltam én.