Most is érzem azt a pár rezdülést...
Vigyázó kezed nyújtod.
Most is érzem azt a pár rezdülést,
Annyi fájó könnyből szőtt
Pillantásodat visszaidézve.
Még siheder voltam és
Hittem a dalban, mit édesen fújt
Annyiszor a kis sármány.
Hová is lett emléke a szónak,
Melege a kezednek?
Már nem sírok, csak gondolatokat
Ültetek lágy szárnyára
A fellibbenő szavaknak. Mélyét
Rejtik, nem is mutatják
Képét - felszínen kéklő tavaknak.
Mennyit adtál magadból,
Néha még álmodok, lenge fátyol
Takart, fogtad a kezem
Lemosva holnapom, s Rád gondolok!
Mintha némán feküdnél,
Kereslek szüntelen a megfáradt
Csipet, a Nagyétkű Csiga (gyerekzet)
Egy tavaszi éjjel
megszületett Csiga,
háza puha volt még,
szeme csupa csipa.
Csordaoszlás
Csak himbálóztak. Közibük por szállott,
a tőgyük teleszíva danolászott,
a lomhaságuk maga volt a béke,
csak jöttek, egymás ritmusába lépve,
el-eldülledtek, s nem látszott a csorba,
mert ringatózva illődtek a sorba,
Nincs vevő a szépre
Nincs vevő a szépre,
az értelmes dalra
a tébláboló, beszélgető
idejét békés munkával
múlató- emberi fajra?
Mint megannyi bumeráng
naponta nekifeszülünk
a szélnek, de estére
visszatérünk házainkba
a redőnyök mögötti létbe
Hol van?
Nincs alku, feleled. No persze —
de hát ez a megrepedt pohár,
ez a szétömlő undor: az este.
Nincs alku, mondod, de hol van az már.
Credendo vides
azaz: hit által látunk
Az apátság dombtetőre épült, mely körülbelül kétszáz méternyire magasodott a síkföld fölé. Köröskörül lágy itáliai tájak fordultak körbe-körbe, de maga az apátság szilárdan állt a dombtetőn, és mint jegygyűrű ölelte körül a háromhajós templomot, melyet úgy százötven évvel előbb emeltek magosba, elsőként a dombtetőre: aztán – évek múltak, hulltak - szép lassan épültek az apátsági templom köré a többi épületek.
Napnyugta elé
Úgy nézz vissza a múltra, hogy ne fájjon,
jajszót se ejts érte, hogy kiraboltak.
Nem vagy már fénye a Napnak, ha lángol,
varázsa se a föléd hajló Holdnak.
öt röpke dal
És eljön majd a tavasz,
és eljön majd a nyár,
és lesznek ifjú párok,
de hol leszünk mi már?
Télbe merült...
Télbe merült dermedt táj hantját félve ölelte,
Rátelepülnek a földre a rőt lomb vén üledéki,
Képzelt álmos varjak lépnek a tájba merengve,
Ott pislákol a fagytól mind és várja a véget.