ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Sokan gondolják úgy, hogy - ha már az emberek nem - az állatok a Világ minden táján egyformán beszélnek.
Nos, Hölgyeim és Uraim, Leányok, Fiúcskák: ez hatalmas tévedés, merő naivitás!
Még egy vacak faág, egyszerű bot is másként törik el Birmingham környékén, mint Szegeden, hogy egyebet ne mondjak. Mifelénk a „reccs”, arrafelé a „crash” járja.
Orosz nyelvi tanulmányaimból (mely egykor kötelező volt) meg jól emlékszem arra, hogy egy orosz kiskutyus azt mondja: „tjaff-tjaff” - ami szerintem végtelenül bájos.

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kiválasztott, legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában - egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető - daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá, egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

Mottó:
Mikor a harang szól, s hangja égig hatol…
( A békéscsabai evangélikus templom
nagyharangjának felirata)

Feledni – könnyű szó,
már értem, már tudom,
emlékeim felét
csaknem elvesztettem,
keservesen kondul
fölöttem a harang,
abbahagyott dallam,
pár tétova nóta,
tompa szürkületbe
tűnő bimbamok,
felvillan néhány kép,
néhány metafora,
megtört melódia
amit itt hagyok.

Az ünnep előtti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcsőben, újszülött kisgyermek aluszik.
A karácsonyra készülődők jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó erőfeszítéssel: ki, mit? Van, ki rézből készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.
Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.

Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.

Magam múltja lettem,
védtelen, meghalni,
szeretni képtelen,
szobám szegletéből
kiszökött a fény,