Sosem kérdeztem
Sosem kérdeztem,
milyen volt,
– mikor álmaidból felverve –
a dzsipbe tuszkoltak,
s milyen nyomot hagyott
a világ szennye a falakon,
és ifjú lelkedben elárvult
forradalmunk röpke dicsősége
a pince hűvösén, hol
darabokra hullatták jövődet. –
Sosem kérdeztem,
milyen ízű volt a reggeli kávé,
hánykor hozták az ebédet,
vajon volt-e matrac ágyadon,
és hányszor ébresztett
puskadörgés nyirkos hajnalokon;
mert – ugye – voltak álmaid
egy igaz, szabad Magyarországról?
Sosem kérdeztem,
számoltad-e, hány imbolygó lépést
tettél meg a kopár börtönudvaron
– a harc nélküli, megfáradt
forradalom emlékeivel szívedben –,
hol pattogó vezényszavak,
a bakancsok ütemes koppanása
és az utcáról behallatszó
lánctalpak zörgése törte meg
a félelem nyomasztó csendjét. –
Reményeid töredéke széthullott,
csak foszlányok léptek helyükbe,
mikor az öntudatot már
felőrli a csüggedés, Isten felkarol,
minden könnyedért mosolyt ad,
és áldást a megpróbáltatások idején.
Mostanra halálod már magasabb
rendű értelmezést kapott. –
Mielőtt darabokra törne
a pislákoló emlékezet,
megcsendült bennem a csend:
titkok tudójává váltam. –
Akkor nem kérdeztem,
most már nem kérdezhetem,
viszont jól tudom: hogy sima
homlokodra mitől vésett barázdákat
idejekorán az emlékezés, és miért
nem szeretted soha keserűn a kávét...
2014. október 23.
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges