Hamis havon jársz, hazug!
Lépsz rá frivol csillagot,
vérző, meztelen sebet.
Nincs alku? Hát én alkuszom,
Gázolva már nyakig mocsárban —
Meg ne érints, még nem tudod:
Ahol én vagyok, ott az árulás van.
Csúcsán és mélypontján a létnek
Mikor a pólusok összeérnek
Szárnyal és megtörik az ének
Nyomasztón transzparens ív
fut horizonttól horizontig
beléd vetett kételyt nem tűrő bizalom
ígér mégis hathatós védelmet
lehullt
az erkélyt befutó
rózsa szirma
írna
költőnk
újabb románcot
pátoszra hangoló szavaktól
szándékkal elzárt elme
figyel éberen négy égtáj felé
Elébb a tornyot, a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
a pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
1
Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba a bögre —
Elgondolom, a hangya mint örül,
Ha az asztalról morzsa hull a földre.