gyermekkorom játszóterén
lengenek a hinták
emlékek ülnek bennük
valami itt ragadt örök
ami mindig velem tart
hazafelé úton
Szürreál volt a délután
Poligám a dal
Mikor a múzsa
A diák szobájába
Besurrant
melankolikus ódon tűzfalakon futó borostyán
hideg esőcseppek csillognak mélyzöld mohán
temetői volna az
idill
… nem emlékszem
inged illatára,
cserben hagy a szánalmas ösztön
eltékozolt csillagóra múltán
mivégre az erőlködő remény
palásttalan titkaimnak
terrakotta lámpafénye
csalogat hozzám közelebb,
Kócos hajjal ébredt
a reggel,
haját a horizont
bíbor szalagjával
befonta
Olyan régen hiányzol
- és bizonyos napokon
egészen el tudom hitetni magammal,
hogy még bírja tekintetemet
testmeleged -
Szorong a szél úgy sír
ágakba fogodzó szimfóniája
puhasárga fény
borongós barnát ölel
vigasztalóan