ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Szia öregem! Hogy vagyok?

- Én egész jól, de te nagyon rosszul nézek ki. Hány éves vagyok? Annyinak is taksállak, mint az őrnagy! Rettenetesen meg vagyok öregedve!

- Az őrnagy 48 éves, én meg 50 vagyok épp.

- Akkor nem is olyan rossz a helyzet. Mégis őrület, hogy nézek ki! Mit csináltál velem? Futok te rendesen, úgy, ahogy megígértem magamnak, hogy egész életemben csinálni fogom, ha esik, ha fú, kontinens függetlenül, ahol leszek, ott?

- Gyerekek, gyerekek, ti nagyon elszúrtátok! Miért nem fordultatok szakemberhez?

- Tamás bátyám tudja jól, hogy mind a ketten szakemberek vagyunk, és azt hiszem, nagyon professzionális munkát végeztünk.

-Való igaz - így négyszemközt megsúgom -, hogy nem tudom, melyik a disznógyümölcsből és melyik a sertéshúsból készült pörkölt. Nem tudom megkülönböztetni! Egy rendes marketing stábotok nektek nincs?

- Hogyne lenne! Annyi a reklámkiadásunk, hogy az egész költségek felét kiteszi.

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve

-majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

(Az első rész ekként zárult:
Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.
Keze ügyében tartotta a tőrt, jobbjába vette az íróvesszőt, és írni kezdett...)

"Áthelyeztem"

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

(--- 651. ---)

A mindent és mindenkit vonzó mágnes kihullott belőled, s ez az mi fájdalommal tölt el -, mivel most nem találod meg azt.
Azt érzed jelenleg mintha már nem is a magadé lennél, s minden mi eddig oly hangzatos volt – egyszeriben oda lett -, és a nagy semmi lett a birtokosa.
Hirtelen jött minden, és ugyanúgy távozott is - s csak elvitte bátorságodat, de Te maradtál -, mint aki megváltoztathatatlan.

Letette kezéből a szenet, melléhelyezte az ezüstvesszőt. Ezek így nagyjából két-háromnapi ebédet és vacsorát tettek ki, ő pedig már harmadik napja nem evett, csak borozgatott. Bort még ivott. Sok bort.
Elnézegette a kartonra vázolt ifjú lány fejét. Bájos, szív alakú arcocska, mézszín csigákba bodorodó haj. Hát persze, hogy mindig, mindig ugyanazt a lányt rajzolta. Őt.
Kit?
Simonettat? Claricet? Martat? Nicolettat?

- Nagyon sietsz? - egy riportalany kéne... és lépteim ritmusát átvéve mellém szegődött,
az a mindig sunyi ismerősöm.
- Tudod másodállásban írogatok, kell a pénz! Tudom ötletem szakállas, de én még "nem ütöttem le". A főnök szabin, a helyettes szerkesztő Ámorilag - zaklatott, álló nap az asztalon bóbiskol... talán ez az írásom befér a résen.

Annyit tán lehet és kell tudni rólam - e kézirat közreadójáról - benevolis lectorem, hogy nem vagyok, sosem is voltam történész, sem asztrológus, következésképpen a közreadott kézirat minden tévedésének jogát áthárítom annak szerzőjére.
Ha egyáltalán vagyok vagy voltam valami, akkor – mondjuk – könyvmoly, könyv- és könnykukac vagyok. (Így igaz: könnyen elsírom magam egy szép alkotás láttán - olvastán, tehát könyv- és könnykukac vagyok.)
Afféle „homo literatus”: no, tán az vagyok.
Vagy voltam…
Mondjuk így!