ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndesen:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.

- Üdvözlöm szomszéd úr, de rég nem láttam!

- Á dehogy, csak nem volt világítás reggel a lépcsőházban, tudja.

- Bocs az lehet. Na várjon, odébb húzódok egy kicsit, hogy fel tudjon menni a lépcsőn.

- Nagyon kedves! Mióta is ismerjük egymást?

- Én tíz éve lakom itt.

- Akkor legalább annyi ideje, hiszen én akkor már kopott fogú, széllel bélelt vén gebe voltam. Lassan nem is emlékszem, mióta lakom itt.

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtem Feleségem és Gyerekeim mellől, hány helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy minden ismerősöm ezt a jelenlegi – nyóckeres – pecómat cseszteti leginkább.
Pedig: jó hely ez!
Éppen erről a jó helyi környékről mesélnék ma, ha kopognom szabad: kipp-kopp-kipp-kopp…
Ki jön velem?
Niki?

Rezgett a levegő a határban, pedig a nap még fel se ért a kútgém ostoros végére. A marhák is abbahagyták a legelést; – majd inkább délután, mikor már nem égeti a nyelvüket a fű. A zsellérek azért szaporán rakták a kazlat, minél magasabbra, hogy végre lefekhessenek az árnyékába. Megtehetik. – Ilyenkor még a vadállat Bogár János se jön határszemlére; ha csak valami fehérnépet meg nem kíván magának…

- Kellemes itt a fövenyen henteregni, szeretem a parti sekély vizet, sokkal jobban, mint a nyílt óceánt.
- Valami bajod van? Olyan piros és puffadt a hasad is, meghíztál.
- Jól jön az még ínségesebb időkben. Emlékszem, hogy kifeküdtünk mind a nagy koplalás idején. A szardíniák is kövérebbek voltak nálunk.
- Most jól megy sorunk, rendezett sorokban állt a táplálék is, elég ha kinyitjuk a szánkat, menetelnek befelé.

- annak emlékére, hogy 1858. február 11-én Szent Bernadette Lourdes mellett, a Gave folyócska közelében, egy barlangban sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki szótlanul rámosolygott, majd eltűnt. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve július tizenhatodikáig még további tizenhat alkalommal. Február tizenegyedike egyénként a lourdes-i Szűz Mária emléknapja -

- Itt döglesz meg, Czakó Gáspár!
A falu esti csendjét kapatos legények csöppet sem békés lármája verte fel. Czakó Gáspárt a zsákutcában, egy sarokba szorítva vagy tizenöten püfölték. Az emberek mind aludtak, vagy úgy tettek, mintha aludnának. Épp hazafelé bandukolt a szomszéd faluban tartott járási közgyűlésről a jegyző és egy gyors- és gépírónő, egy fa mögül lapulva szemlélték az eseményeket, passzívan, mintha mi sem történne. A gépírónő szólalt meg elsőnek:

Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibegő, szakadatlan-vérző valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták őt Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem.”