reped az ég felhők gyűlnek
nyitott könyvből dőlt betűknek
őszbe fullad a nyári éj
nyűgös szelek
veszik fel a műszakot
ne légy
vagy csak halkan
ajkamba ajkadról
más neve buggyant
Szabott mintákba hímezett utak
porrá esnek szét a csillagködben.
Egy pontban még világít a minden,
minden egész lesz az eltöröttben.
Mert eltörött rég, s tán sosem tartott igazán
a derengő, leheletnyi választóvonal.
Ég-szag, fű-szag párolog a nincsben,
s a horizont sikoltva elinal.
Ki hagyja
örökségül
vesztett harcállásait
és a zuhanást
minden
korláton át
A horizonton lábnyomok vezetnek
a ponttól, hol a sínek összeérnek,
egy csillag felé. Az ablakok felnyögnek,
ahogy dért fest rájuk az ég
nehéz sóhaja. A vonat lámpája
elsöpri az egymást karoló fémeket,
az erdőben egy bokor megremeg,
egy csillag puffan kint egy lábnyomon,
s míg minden utas csendben szendereg,
a kupéban isten haláláról álmodom.
Egy szextérkép margójára*
Nem tudom hány rúzsod alapozód van
jelen szövedéke
ámul a múltról
képeit hívja
a jövőnek
Mikor elment, még akkor se kellett.
Az tagadta meg, akit szeretett.