Hallgatlak a semmi
vállának dőlve.
Ne ámítsd magad! Az egész,
csak egy közhely,
talpalatnyi, melyhez közöd van,
teleaggatva kétfelől – sztereóban -
elcsépeltnek hitt igaz típiákkal,
de te csak dunnyogod magadban
monóban, monoton, hogy te majd megfejted:
haladsz a lépcsőfokokon...,
te azt hitted egyenes az utad? Nem, nem!
Lépcső az barátom, hol le, hol fel,
sőt néha oldalt, jobbra-balra,
nehogy egyből rálelj az utadra...
Mászod, csak mászod, hogy végre
megéld majd a halálod...
Hidd el, csak közhely az egész,
szerelmek, vágyak, s a szenvedés
a fák, mik elsuhannak melletted
nem zöldek, nem hűs árnyak,
Sorsod
mit rád mértek
láthatatlan vaskezek
- Istentől valón gyötrőn is áldás -
melynek terhe kínlódva nyomaszt
nem álomfolyó felett ringó kérész-élet
nem is könnyedén szárnyaló szabadság
ájult szélvirágzása hogy életre kelhess újra
csupán egyetlen napra mielőtt lába elé hullnál
önkéntelen tapogatózva mint lelked mélyén a hit
amit olykor át se látsz csak érzed csodákra képes
e lelkedből kiszakadt örök létű szépséges próbálkozás
benne minden nap minden pillanat mikor szűkül már a fény
Rezgő pengeél,
nyárfalevél-fényjáték száll,
az út két oldalán.
Megyek előre.
Fekete függönyök
hullnak a tükörbe
minden pillanatban,
arra, ami voltam.
Hány arca van a félelemnek
ahogy lecsorog nyirkos falakon
zümmög a falban cincogva
mint vacogó egér-éhezés
nedves lepedőkön szárítja álmát
belerezzen ölel sikoltó párnát
Játszottál…
Te aztán tényleg voltál
gömb és labda
szerelmes és mafla,
mikor milyen lapot
adott kezedbe
Sorsod, a kajla…
Tézis (Mégis)
Tudnod kellene, nem lesz mentség:
Eljátszod megint a szerencsét.
Sóvárogva miközben nézed,
Te vered el a háztól végleg.
Ingázik a vágy, hol alakos árnyak jég
és víz közül égnek emelik vészrágta,
mézízes alapját.