Nyomtalanul hagyod alámerülni
a tudatba föltolulni igyekvőt.
Kút mélyén víz tükre elsimul újra
(rutinból fojtod el már, amit lehet).
Éjbe vékonyult szirmok
átlátszó leplein,
szürke hordalékkövek
koptatta partokon;
vágtató árnyak fénylő
kis játékaiból,
lépteid nyomát kutatom...
lidércek szeme villog a láthatár peremén,
alácsüng a felhőkből az elmúlás létrája.
sötét sörényét rázza, falvakra omlik a Vértes
árnya. kék porcelán égen káprázat a nap.
Lassan felélem a szerelmedet,
- mi gazdagítja még kincstáramat -
s bár tudom, ettől nem gyógyul a seb,
az elmúlás egyben szépséget ad.
Személytelen ige.
Egyes szám első személy.
Ráolvasásul a csillagok.
És szemmelverésül ez az éj.
A deszkákat jelentő világon
súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
Taps helyett indulatok dübörögnek
s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.
A darab megbukott,
de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
holnap talán ők lesznek műsoron...
Kiplakátozva életek, sorsok...
Holnapra feledik...
Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
a szív belül már rég meghasadt.
Kosztümöt kosztümre halmozva,
csupán a nagy alakítás maradt.
Elvittem a halálának 70 évfordulója alkalmából - 2014. november 9-ére