Mint szentkönyvet, újralapoz az álmom.
S amíg elhiszem, csak eltorzult látszat
a szemeimből kicsordult alázat,
benned elveszve kell végül kivárnom,
hogy karjára feszítsen a valóság.
Voltam magában eltévedt idegen,
száz árva közt az egyetlen nincstelen,
s most a magány kötelén hörgő jószág.
Halld, a csönd, akár bele is halhatunk,
most üvölt, amikor éppen hallgatunk!
S hol lámpást gyújt a képzet, még láthatod:
mindentől irtózatosabb fényesség,
(miként a csillagokkal feltűzdelt éj)
egészen meztelen, csupa seb vagyok.