Virágból? A vöröset!
A Nő ezen mondatai visszhangzottak a telefonban, vagy egy messenger beszélgetés közepén, még napokig a férfi fejében. Gyönyörű. Ez volt a másik dolog, ami folyamatosan ott volt a férfiban, vagy mellette, körülötte, szóval minden pillanatban.
Mert a szem a lélek tükre – ez is egy mondat a Nőtől, ami valahogy itt maradt, ebben a semmirekellő őszben, a távfűtés, a köd, és az egyre intenzívebben hulló falevelek közé beszorult nappalokban. Az álmatlansággal összekaristolt éjszakákban. Nyűgössé, de valahogy mégis kissé vidámmá téve a november elejét.
Legyünk őszinték: a férfi zaklatott álmaiban kevés tóparti séta, vörösben(!) Izzó naplemente, romantikus filmjelenet történt.
Amúgy sem emlékezett vissza túl jól az álmaira, de ezekben az álmokban többnyire erotikus képek örvénylettek.
Az az egyenes kérdést nem ismerő hangulat, amelytől egy szobában felmerednek a pihék a tarkón, egészen elhalkulnak a szavak. Az érintések suhogása, a bőr legszélén, a hámsejtek feszülésének sercegése.
A friss verejték illata, ahogy a testek egymás(ba) felé fordulnak. A szinte csak titokban csillogó cseppek, a sikamlóstól a ragadósig. Méz, nyál, vörösbor és.. Általában itt szokott hirtelen felriadni levegő után kapkodva.
Az érintések hullámai az izmokban a megfeszülő mozdulatok és az ellazuló végtagok között. Azt mondják az álmok hangtalanok. A férfi álomból tépett emlékeiben hangok is megfordultak: sikolyok, hörgések, sóhajokba fulladó szavak.
Hirtelen felriadva nem szerette ezeket az álmait, szinte érezte a fájdalmat, ahogy a Nő tekintete mély krátereket égetett a testébe, egészen a csontokig.
Aztán napközben mégis többször magában mosolyogva gondolt vissza rájuk.
Egy álma kívül esett a titkoktól ziháló hálószobák világából (vagy mégsem).
Arról szólt, hogy egy csésze forró kávéval botorkál vissza az ágyba a sötétben. A fájdalom hirtelen hasít belé, ahogy valamire egész talppal rálép. Rövid káromkodást eleresztve, sziszegve leül az ágyra. Felkapcsolja a villanyt. A kilötyögött kávé cseppjeit követve meglátja, hogy amire rá lépett: egy bilincs. Elég hamar elhessegette magától az első szót: Rendőrség. Aztán hátradőlt, szélesen elvigyorodott. Ennél a résznél persze felébredt ebből az álomból is.
Az egyre korábban sötétbe hanyatló délutánokat bámulva a férfi képzeletében kezdett összeállni egy külön kis világ. Amit bevilágított a Nő gyönyörű tekintete. Néha a földre (egy lepedőre) hullt egy vörös rózsa. Megcsörrent egy bilincs. És…
Ez egy másik történet lesz.
2020. 11.08.
- northman alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges