A délután türkiz tükre meghasadt
– roppant robaj törte darabokra –
s fényét a felbőszült alkonyati vad,
a hétórás vihar széjjelhordta.
Fénymadár röppent a gomolyok között
– ezerszín tollú, villámló beste –
majd csőrével a föld bőrébe bökött,
hogy az felnyögött kétségbeesve.
A parton voltam, ahol veled szoktam
– dühödt szél tiport a platánokra –
s míg elmerültem a gondolatokban,
szirmot bontott az ég esőcsokra.
Nem mozdultam, feküdtem tovább hanyatt
– langyos eső áztatta fejemet –
s közben ami a nappalból megmaradt,
azt az est éhes szájjal ette meg.
Percek roppant súlya gördült át rajtam
– „gazdátlan” agyam most erre vágyott –
s be kell valljam, szívesen is fogadtam
a hirtelen esőszerenádot.
Aztán vége lett, én észre sem vettem
mily csend lopózott az éj szívébe,
kívül végtelen béke lett, de bennem
folytatódott lelkem égzengése.