Vasárnapi
Hűvös csókokra ébredek.
Szemérmetlen ez a hajnal.
(hát persze, megint nyitva maradt az ablak)
Rövid a takaróm. Fázom.
Hiába húzom a párnám fejemre,
eltűnsz az álommal te is…
Megint esik.
Belaktam a nappalokat,
de az éjszaka egyedül lakhatatlan.
Amióta fogva tart a magány,
javíthatatlan későn kelő lettem.
Nincs jobb
egy vasárnap reggeli lustálkodásnál
kinyújtózni az emlékekkel.
Bár mellém bújhatnál most!
(huhh, ez meglehetősen banális,
holott megfogadtam,
nem írok több elkoptatott frázist)
Megpróbálom kihajtani hangodat a csendből,
addig nem kelek föl.
Köztudott,
az alvás kifejezetten hasznos.
(úgyhogy maradok)
Pedig a szomszédból beúszó kávéillat
kifejezetten csábít.
(emlékszem, két cukorral ittad)
Az elkóborolt tavasz időnként hátára vesz,
ám újrakoldulni a tovatűnt ifjúságot
zörgő avarban térdig gázolva aligha lehet.
A májusoknak egyszer vége lesz,
az ősz elnyeli színeinket,
lassan minden elcsitul,
elillannak a madárdalok.
A vágy se hajt,
csak a mohó kíváncsiság,
amit a tegnap itt hagyott –
(arcom ma is pirul,
ha elképzelem, ahogy szemeddel
titokban letapogattál)
Vállaink valaha tétován összeértek,
még érzem illatod,
s a finom borostát,
miként puha mohapárna,
simogatott.
Egyetlen valós ölelésedért viszont
befizetnék egy világ körüli utazásra.
Annyira, de annyira hiányzol, te drága!
Mondják, az ábrándozás káros,
ideje felhúznom a redőnyt.
Talán sikerül
az összeomlásom után
visszahajtogatni magam,
(előbb a takarót),
majd térdet hajtani
az Úr parancsolata előtt.
(hagyjuk a vágyakat,
elvégre vasárnap van)
*
saját digitális grafika
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges