Vale
Végiggondollak; még egyszer, utoljára.
Téged, az árnyéktalan kis kertet,
a nyitva felejtett kaput, majd szobádnak falát.
A nyugvó Nap halántékán izzó töviskoszorú.
S bár hallgatásod vihara megint partra vet,
ezer szilánkként, egésszé égek tekintetedben.
Nyáreste van, izgága csillagpókok hálóival
vesződik egy gyámoltalan tócsa.
Félig írt papírlappal kergetőzik a szél,
s a bús napraforgó tulajdon szirmaival legyezi homlokát;
érik a csönd, édes levét csurrantja a gyümölcs.
Milliárd gesztenyevessző zuhatag:
hajad meg-megmártózik vállaid félhomályában,
s pilláid félholdereszén világra csordult pillanat
tetszik át a vaskabátos idő rozsdás gomblyukán.
Köröskörül a nyughelyére zuhanó változás.
Csak ami megtörténhetett volna, áll fehéren,
verejték, szorítás márványkő mellkasán.
Akár a sírkő, a mozdulatlanná testesedő lendület.
S már nem az ember vérzik,
nem is a szeg. A feszület.
- Mészáros László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges