ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Dunántúli faluban a fogadó törzsvendégei közzé tartozott Dániel. Minden nap kora-este megjelent, elfoglalta törzshelyét az ablak előtt, és csendesen, tűnődő arccal várta társait egy gőzölgő fekete mellett, melybe néhány csepp konyakot cseppentett a háromcentes poharából. Közel tíz éve ez volt a szokásos rend. Társai hamarosan megérkeztek és ők is elhelyezkedtek az asztal mellett. A molnár, a tűzoltóparancsnok, valamint az állatorvos kocsisa, aki már jól beletanult gazdája mesterségébe, s hívták is sokszor a gazdák, ha a doktor nem ért rá. Maga Dániel karbantartó mindenesként dolgozott az általános iskolában. Ő kezelte a kazánt, seperte télen a havat az udvaron, javította a zárakat, amit gyakran tönkretettek a gyerekek az örökös csapkodással.
A kocsmának megvolt a maga életritmusa. Napközben csak néhány léhűtő ődöngött a pult körül. Estefelé azonban megindult a forgalom. Jöttek a rendszeres, vagy kevésbé rendszeres vendégek. Megtelt a helyiség cigarettafüsttel és zsongással. A fiatalabbak inkább a pultot vették körül, a komótosabbak az asztalokat ülték részesítették előnyben. Hangoskodásra ritkán került sor, az is többnyire záróra körül, mikor a még inni vágyó részegeket már nem szolgálták ki, és a pincérek – kettő volt – meg a takarítóasszony a székeket felfordítva az asztallapjára helyezték. Kivételt csak a déli órák alkottak. Déli egy óra előtt megterítettek szépen tiszta abrosszal, tányérokkal, evőeszközökkel. Mikor az óra mánusa az egy órát jelezte a csapos csendesen odaszólt a fogyasztóknak:
- Uraim, három óráig nem szolgálunk ki szeszes italt. Kérem, fejezzék be a fogyasztást.
- Mi van? Mi van? – értetlenkedtek néhányan.
- Jönnek a gyerekek.
Iskolaétkeztetést vállalt az élelmes tulajdonos. Három turnusban jöttek a gyerekek tanáraik kíséretében, és fix menüt is szolgáltak az előfizetőknek. Délután elcsendesedett a fogadó, s majd akkor élénkült meg, mikor az ingázókat a helyi járat meghozta. Este pedig jöttek a törzsvendégek…
Ez a mostani este mégsem volt a megszokott. A vendégek éppen úgy ülték körül asztalaikat, mint minden este, a bárszékeken is éppen úgy terpeszkedtek a maguktól eltelt fiatalok, mint máskor, s a cigarettafüst is éppen olyan sűrűn kavargott a levegőben.
Dániel ellenben a szokásos fekete mellé konyak helyett erős törkölyt rendelt. Nagy pohárral. Asztaltársai nem is hagyták szó nélkül.
- Holnap jön az unokám – hangzott a magyarázat -, magamhoz veszem. Most halt meg az anyja és még csak nyolc éves.
Másnap a délutáni busznál várta Dániel az unokáját, Dezsőt. A sofőr segítette le a gyermeket a magas lépcsőn, s szedegette ki a csomagtartóból a táskákat, bőröndöt. Soha nem látták mostanáig egymást nagyapa és unokája, mégis mind a ketten habozás nélkül indultak egymás felé. Férfiasan kezet fogtak, majd szorosan megölelték egymást. A gyerek szeme szomorúan tapadt nagyapjára, aki meghatottan simogatta szőke fejecskét, s odakiáltott egy „köszönöm”- öt a gépkocsivezetőnek.
A csomagokat felrakták a férfi kerékpárjára és szótlanul megindultak a házak között. A gyermek is hallgatott, s Dániel sem szólt, egyetlen szót sem. Nem is volt értelme, hiszen Anna mindent megírt. Mindent attól a naptól kezdve, mikor Dániel megunva a felesége örökös vádaskodásait, elmenekült ebbe a dunántúli faluba, ahol katonacimborája volt a tűzoltóparancsnok. Megírta, mennyire haragudtak rá annak ellenére, hogy anyagilag gondoskodott a családról, mert kilépett az életükből. Hogy anyjuk bánatában beleszeretett egyik munkatársába a kórházból. A műtősfiúba, az hozzá is költözött, s alig egy év múlva megszületett közös gyermekük, egy leány –Rita -, aki most készül az érettségire. Hogy ő, Anna az édesanyja nyomait követve, ápolónőnek tanult, de húga, Márta nem szeretett tanulni, csak a fiúkkal szórakozni. Megírta, hogy mikor Anna férjhez ment, Márta a lakodalom után elment egy fiúhoz, akit csak akkor ismert meg, s később azt mondta, nem tudta elviselni, hogy a nővére a nászéjszakát tölti – ő is ágyba akart bújni egy férfivel ugyan akkor! Kilenc hónap múlva majdnem ugyan azon a napon szültek: Anna egy leányt, Grétit - és Márta egy fiút, Dezsőt.
Megírta még, hogy a Dezső apja elmenekült az országból is, mikor megtudta kalandja következményeit, és hogy Márta az italnak és a drogoknak adta a fejét. Úgy is halt meg, hogy túladagolta magát. Ő, Anna jól van, férje műszerész a szerszámgép gyárban, elég szép fizetést kap, és tető alatt van már a házuk, tavasszal költözhetnek, és szívesen látnák apát náluk bármikor.
*
- Nos, fiatalúr, hogy telt az első nap az iskolában? – kérdezte Dániel az unokáját.
- A tanító néni bemutatott, és azt mondta, családi okokból költöztem a nagyapához. Mi az a családi ok? Valami csúnya dolog? Kellett volna miatta verekednem?
- Miért te szoktál verekedni?
- Ezt kérdezte az a sárga hajú gyermek is, akivel együtt jöttünk haza, mert itt lakik a közelben. Megmondtam neki is, hogy csak akkor verekszem, ha bántanak.
- De ugye nem bántott senki? A családi ok pedig, nem bántó szó, csak egy olyan megjegyzés, ami megmagyarázza, miért vagy itt velem.
Egy hét múlva Dániel újra szóba hozta a verekedést, de a gyermek a hét alatt sem talált okot rá.
- Ezek a gyerekek nem bántanak, nem csúfolnak, mint az otthoniak – magyarázta Dezső.
- Mivel bántottak, csúfoltak az otthoniak?
- Azt mondták, mindig részeg az anyám, pedig nem is igaz, csak beteg! Igaz, nagyapa? Beteg volt! Beteg volt! Beteg volt, azért halt meg! - de azt a végét már sírva kiáltotta.
- Igen, kicsim. Nagyon beteg volt…

„Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.” (Radnóti)