Mert elhagyatnak akkor mindenek,
kőkeresztre feszített lator szívütéséhez
igazított csillagbányaidő üvegfala reccsen,
és gyűlik az agyagsárga-szín méneshatár,
vágták, gyeplők nélküli hőszakadás a táj.
Szörnyethalt rügyfakadás tonnányi árnyával
takaródzik gyep, és önnön színébe vakult virág,
és vijjogó avarfüstgyíkok cikáznak súlytalan
a kertvégi hintán. Magam még odébb állhatok.
Félig-meddig úgyis kötéllel nyakában él, aki él.
Cigarettafüst árnyéka lobog arcomon,
a Hold sem több talán, mint elgázolt sirály
a visszaperelhetetlen reményperonok vakvágányain.
Micsoda csönd, micsoda irtózatos csönd
tekereg, csörög az isten feneketlen sorskosarában!
A kígyóbűvölő halott, ismeretlen dallamot
fütyörészik a mindenség félereszén a szél,
és farkasszemet néző bárányfellegek
pupillahajszélereiben verődő madár
öklendezik tűhegyes csillagszögeket
a szálló fátumcetlik teleírhatatlan margóiba.
A mű kész, előhívhatatlan negatívján
tenyérbe temetkezett gyermekarcmagány
lüktet fekete-fehér alázaterekkel.
Magam még odébb állhatok.
Fekhelyem keresem, ami
sem ágyra, sem fekhelyre,
sőt, semmire nem hasonlít.
Lehunyt szemem boltíve alatt
három kislány alakja remeg.
Egyik szalmavirágcsokrot kötöz,
másik sárt dagaszt.
Harmadik oly elszánt közönnyel
szemléli a készülő vályogsors préseit,
már-már félő, hogy beleveti magát.
Te vagy az, Anyám?