ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

... ahogyan én szeretném...*

 
Éjszaka kezdett esni a kitartó Őszi eső. Nézem az ablakot, csorog rajta, mennyi víz…
      Lassan nedves lesz a kezem a gondolattól. 
      Ősz, elmúlás… ha most itt lennél megfognám a kezed? 
      Nem tudom. Úgy már nem, mint régen. Várni kell, amíg tisztára mos mindent a víz.
      Sok eső kell hozzá, talán több évnyi eső, hogy olyannak érezzek mindent, ahogyan 
én szeretném, ahogyan te szeretnéd…
      Mennyire szeretem a vizet! Olyan érdekes ez az érzés, hiszen úszni sem tudok, 
de nézni akarom, ahogyan mások szelik a hullámokat. 
      Nekem csak valami másféle módon jutott ebből. Az élet vizeit kellett átúsznom. 
Belefáradtam. Csónak? Igen volt az is. Felvett, de az evező akkor is nekem jutott. 
      Milyen régen volt ez…
      Most pedig pár hét, és megyek, mint egy zarándok: a temetőbe. 
      Szinte látom magamat, virágok, mécsesek, apró fények között. Visszaút majd este 
és a régi életemből csak az emlékek jönnek velem.
      Egy utazás az életem, vizes, csónakos, kilátástalan, ritkán napfényes, többnyire 
ködös, párás. 
      Már csak őszi lehet. 
 
      
      Víz! Öntök a temetői vázába. Közel a kút, egyszerű gémeskút. Csobban a vödör, 
felkavarja azt a lenti nyugodt mélységet. Mi minden lehet a kút alján? 
      Gyermekkoromban gyakran eljátszottam a gondolattal menyire megijednének a 
szüleim, ha egyszer beleugranék, hogy sietnének kimenteni. 
      Aztán az élet vizéből már nem volt erejük megmenteni. Nem! Akkor már nem is 
voltak velem.    
      Mennyi sors! Gondolkodom. Sokan vannak itt a temetőben, még többen, akik már 
régebben elmentek… nézem a lenti hullámzást. Úgy érzem, mintha a múltba néznék vissza. 
      Szüleim. Az ő életük, mennyire más volt… Nagyszülők. Más kor, másféle szokások. 
      Dédszülők… hogy is lehetett? Róluk csak hallottam, ahol éltek, az már történelem. 
      Kicsit kopott, dicső lapokkal. Mindenki tett valamit az életében. Valamit!
      Sok ez nekem, átláthatatlan.
      Azt mondjuk, érezzük néha: nem jó világban élünk.
      Mások úgy látják, mi alakítjuk a sorsunkat. Előfordul, hogy ez igaz is, de a 
véletlenek, vagy a Sors, bizony nagy rendező. Régen is az volt, ma sincs ez másként.
      Én az örök lázadó, mindig másokkal szemben… miért is?
      Ez a víz tele falevelekkel, porral, piszokkal. Én pedig a tisztát szeretem 
      mindenben azt, ami átlátható. Ne kelljen kidobni belőle semmit, vagy ha mégis, 
akkor megszűrve ne legyen tört a fénye.
      Honnan ez az akarás? Hányan élnek másként? Jó, ahogy van?
 
      
      Belehelyezem a virágot a vázába. Itt kell hagynom, senki sem cseréli majd a 
vizét, elhervad, meghal.
      Az életem tiszta vize? Milyen kevés ideig volt tiszta… a sok szemét már 
kidobhatatlan.
      Mindig szerettem volna egy igaz kezet, amely elsimítja a redőket a homlokomon, s 
ha mást nem is tehet, legalább nem bánt meg. 
       
      Nézem az ablakot, milyen messze vagy, mennyire nem értesz…