Tiszavirágok
Harang szól távol. Tornyok dőlnek el
néma sikollyal a porba rogyva.
Egy korhadt ajtó fénycsíkot énekel,
majd szemét, száját, s a csíkot is becsukja.
A kis házhoz jöttem, hol behívtál egyszer
az eső elől, forró teát kitöltve
E ház helyén fekete semmiként szédülve lüktet:
ősi örvény taszít dobbanó rögökre.
Ez a hajnal talán az utolsó.
Egy régi arc. Egy elkorhadt keret
villan egy eldugott kazamatában,
ahol száz éjjel annyit kerestelek.
Eső szitáján fénycseppek dobolnak:
egy korlát rozsdáin ujjad simított.
Neon zizzen, s a város fémfénnyel siklik át
a horizonton, mely magából kinyílott.
Fekszem itt kicsit. Arcomon aszfaltbarázdák.
Pórusomon topog sután a hajnal.
Városok, életek zúgnak át halántékomon,
szédült, egymásba folyó vonalakkal.
Könnyek támadnak az alkonyi széllel,
az esőnek tartja fel arcát az árok.
Szemeimben az arcod vonala:
kiszáradt mederben tiszavirágok.
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges