ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tibike a kötelező délutáni pihenés után átsettenkedett az apjához, Károlyhoz, aki a szomszédban lakott, hónapos szobában. Nem egyezett az anyósával, Vilma nénivel, ezért külön költözött. Felesége, szintén Vilma, valamint Sándor fia és Tibike ott laktak a Nagyházban, az udvari lakásban.
Károly éppen uzsonnázott, mikor bement hozzá a kicsi fia. Szalonnát és hagymát. Ügyesen egy kézben a kenyér, szalonna, hagyma, másikban a bicska. Csak úgy harsogott a foga alatt!
- Kérsz te is?
Sűrű bólogatás volt a válasz, mire ő is kapott a finomságokból. Falatoztak, közben Károly megmutatta, hogy hogyan kell fogni egy kézben a szalonnát vagy kolbászt a hozzávalókkal.
- Finom, nagyon finom! – lelkendezett a kicsi.
Keveset még időzött, aztán csendben kisirült az ajtón.
Otthon nem szólt egy szót sem csak felült a ládára, a sarokban, figyelte a felnőttek beszédét. Éppen Károlyt szapulták, az apját. Figyelt egy darabig, de nem igen értette, mi bajuk van vele. Sándor bátya is bólogatott, hümmögött a hallottokra.
- Elvonult, s most Miskával súgnak-búgnak.
- Ő is ügyvéd, s most próbálnak valamit kisütni, hogy szerezzék vissza a házat.
- Nem kellett volna elprédálni!
- Most is vajon mit csinál?
- Szalonnát eszik! – vágta rá Tibike.
- Honnan tudod?
- Ott voltam.
Vilma nagymama megrovó tekintet vetett rá. Pillanatra csend lett a konyhában.
- Figyelj csak ide, öcsikém! – szólalt meg csendesen Sándor nagyfiúi komolysággal. – Az édesapádról van szó, az édesapánkról. Te nem tehetsz a kárára se tettel, se szóval! Jegyezd meg öcsikém egy életre, hogy az édesapádat nem bánthatod bármit is tesz, bármit is mond. Védened kell, nem megítélned, hiszen nincs más, aki védje, mint a saját gyermeke!
Hosszú évekig, évtizedekig Tibikének nem jutott eszébe ez a beszélgetés, elmerült emlékei mélyére. Ott rejtezett, s tudat alatt befolyásolta az emberekhez való viszonyát. Egy alkalommal azonban teljes erejével feltört belőle, hogy a sorsnak besegítsen.
Történt, hogy Erna nevű munkatársa Karácsony előtt néhány nappal zaklatottan jött reggel munkába.
- Mitől vagy így feltüzülve? – kérdezte Tibike, aki már régóta Tibor volt a közeli rokonok ismerősök kivételével mindenkinek.
- Képzeld, az apám látni akar! – tört ki felháborodva Erna.
- És az baj?
- Nekem baj! Nem jön, hogy lássam!
- Nem értelek!
- Nem kell mindent értened!
- Na, most mi van? Elmondod vagy nem?
- Úgy sem értenéd!
- Azért csak mondd!
- Akkor figyelj! Úgy emlékszem apámra gyermekkoromból, hogy mindig haragszik, veszekszik, kiabál – már amikor otthon van, mert többet van a kocsmában, mint a házban. Sokszor meg is vert, ha valami nem tetszett neki, amit csináltam. Egyik nap aztán nem jött haza a kocsmából. Reggel anya elment a kocsmároshoz, aki itt lakott három háznyira tőlünk. Ő mondta, hogy azzal lépett ki az ajtón zárórakor: „na, engem itt többé nem láttok!”
- És tényleg nem láttátok többet?
- Félévig. Akkor megjelent, és előbb hízelegve, s hogy ez nem vezetett eredményre, durván, erőszakosan pénzt kért. Anyám adott csak szabaduljon. Ezután havonta rendszeresen megjelent egy darab ideig. Anya mindig adott neki, de ez nem volt neki elég, és mindig összeszedett minden mozdíthatót. Végül anya beadta válópert, és távoltartási végzést kért. Nem is jött többet, mert börtönnel fenyegette meg a rendőr, mikor a végzés ellenére zaklatta anyut. Most, hogy nem mehet hozzá tarhálni, engem akar látni.
- Figyelj ide! Ne feledd, hogy ő az apád! Érted? Nem ítélkezhetsz felette bármit is tett, vagy nem tett. Te nem árulhatod el. Senkije rajtad kívül nincs ezen a világon.
- Eh, nem ismered!
Hiába ódzkodott a találkozástól, mégis elment a megbeszélt helyre, a főtéri cukrászdába. Tibike szavai ott zsongtak a fülében, s igyekezett uralkodni a vonásain, ne lássa az apja, hogy mennyire vívódik magában. Ott ült a férfi az asztalnál, rendesen kiborotválkozva, tiszta ingben, hogy alig ismert rá.
- Milyen jól nézel ki, Ernácska! – szólalt meg a férfi köszönés helyett -. Rád sem ismerek.
- Én is éppen ezt akartam mondani – vágta rá önkéntelenül Erna és elmosolyodott.
Ez a pár mondat adta meg a következő beszélgetés alaphangulatát. A férfi elmondta, hogy nem akar mást, csak látni a lányát.
- Van valamennyi pénzem, ezt odaadhatom neked! – kezdte a lány, miután helyet foglalt.
- Nem, nem! Van elég pénzem. Akár neked is adhatok… De nem a pénzről akarok veled beszélni, hanem szembe szeretnék nézni veled, és megmondani, hogy tisztában vagyok vele mennyi keserűséget, szenvedést okoztam.
- Ez igy igaz, de most nem azért jöttél, hogy alázkodjál itt előttem.
Az ember körbe nézett a teremben, mintha azt figyelné, hallgatózik-e valaki körülöttük. Rossz tapasztalatai lehettek a hallgatódzással. Nagyon rossz tapasztalatai. Most is felrémlett előtte az a régi jelenet.

Mikor magához tért részeg álmából, két munkásnak öltözött alakot talált az asztalánál. Ott ültek és várták, hogy felébredjen. Munkásruhát viseltek bár, de beszédükön átütött a tanult emberek szóhasználata.
- Kardos Kálmán, vagy inkább Piás Kuli, figyeljen rám! – szólt halkan egyikük és megragadta a karját, mert a férfi fel akart ugrani.
- Hagyjon békén! Mit akarnak?
- Még mámoros vagy a sok pálinkától, igyál egy jó kávét, s utána beszélünk. Fiacskám – kiáltott a pincérnek egyikük -, hozzál egy nagy kávét három cukorral és egy kiflivel.
Megjött a kávé, s ameddig a férfi iszogatta, s mártogatta kiflit, nem hangzott el egyetlen szó sem.
- Honnan van pénzed – tért át tegezésre a kérdező -, hogy ennyi pálinkát megigyál?
- Dolgoztam!
- Na, ne mondd! A csapossal meg mit beszéltél, amíg tudtál beszélni?
- Semmit.
- Hallottunk minden szót. Figyeltünk, mert különös dolgokat mondtál. Például, hogy kiontod a jegyző beleit, ha a kezed közzé kerül. Ehhez mit szólsz?
- Hagyjanak békén! – kiáltotta és újra fel akart ugrani, de vasmarok szorította le a csuklójától fogva.
- Ne olyan hevesen, Piás Kuli!
- Igenis kiontom a belét annak a gazembernek!
- Miért ez a nagy indulat?
- Megkörnyékezte az asszonyt…
- De hát már elváltatok.
- Akkor is! Elhívta, hogy ügyeljen a gyerekére, s közben megfogdosta, s azt mondta, jó dolga lesz, ha engedelmes.
- Mi lett?
- Teréz elhajtotta. Hozassatok egy pohár pálinkát!
- Nem kapsz, mert munka vár rád, s ahhoz tiszta fejre lesz szükséged. Mondd tovább, honnan tudod, hogy mi történt, hisz nem mehetsz a feleséged közelébe.
- A vénasszony, Malvina mondta el. Ott sertepertélt a közelben, s minden szót hallott. De ez nem elég, mert ma reggel a munkából elzavartak a jegyző utasítására. A mester leszámolt, s elkergetett.
- Azta! S ezt miért?
- Én megértettem! Azért, hogy menjek Terézhez kunyerálni, zaklassam a törvény ellenére is. De még maradt pár garasom, azt eliszom, aztán végzek vagy a jegyzővel, vagy magammal!
- A jegyző nekünk is útban van. Vele végezz előbb.
- Ne gúnyolódjon!
- Ez most komoly! Kérdezem, hogy akarja kinyírni? Bicskával? Vasrúddal? És hogy fér hozzá? Odamegy és becsenget: Jónapot, azért jöttem, hogy kinyírjam. Vagy hogy?
- Hááát …
- Mondtam, nekünk is érdekünk, hogy eltűnjön erről a világról. Kapsz egy revolvert. Itt van, vedd el! Kapsz most egy ezrest, s ha végeztél még egyet.
- Kettőt most!
- Mohó vagy, de nem bánom.

Sötét volt, az utolsó utcai lámpa is csak a saroknál világított. A ház a kert mélyén alig látszott, éppen-éppen hogy ki lehetett venni valami sötét tömböt. Megbeszélték, hogy átmászik kerítésen, s a ház végében levő fásszín tetején helyezkedik el. Innen be lehet látni a jegyző dolgozószobájába. Ha megjelenik, lepuffantja, s aztán a nagy kavarodásban szép nyugodtan meglép, visszamegy kocsmába, a revolvert visszaadja, megkapja a többi pénzt, s le is út, fel is út. Megbízói igazolják az alibijét, ha esetleg szükséges lesz.
Kardos Kálmán megállt a kerítés mellett, de nem mászott át rajta, hanem elindult kifele a faluból. Kiment a faluból, s egész éjszaka gyalogolt hátra sem nézve.
Hajnalra ért el az útjában levő első faluig. A templom előtt megállt, s leült egy kőpárkányra. Tudta, hogy kora reggel jön az autóbusz, ami munkásokat visz a városba. Senkinek sem tűnt fel az újabb utas. Volt még apró a zsebében, azzal fizetett a jegyért, nem akarta az ezrest elővenni, ne hagyjon nyomot. Egy ilyen nagy címletű pénzre emlékeznének később. A revolvert is eltűntette, beledobta egy kútba, útközben. Félt, hogy követik, és megbosszulják a cserbenhagyást. Ezért aztán a városban is igyekezett láthatatlannak maradni. Elcammogott a vasútállomásra, s vett egy jegyet – itt már bátran ez ezressel fizetett – egy másik városba, a hegyeken túlra. Az útra felszerelte magát egy üveg ásványvízzel, s két túrós lepénnyel.
A két sötét alaktól, megbízójától úgy megszeppent, hogy nem mert semmilyen alkoholos italhoz nyúlni. Félt, hogy az ital hatására figyelmetlenné válik és elkapják. Egész úton a szeme sarkából figyelte az utastársait, nehogy követnék. Félnapi utazás után érkezett a nagy regáti városba.
A városi emberekkel, mármint a szegényebbével jól kijött. Nem kért tőlük semmit, sőt, amig futotta a pénzéből még ő fizetett néha-néha a fogadóban. Munkára hamar szert tett, s mivel szorgalmasnak mutatta magát, hamar befogadták. Hamarosan saját építő brigádot alakított újdonsült barátaival. Megbízható munkájuk révén divatba jöttek, hogy alig tudtak eleget tenni a megbízatásoknak.

- Ezeket a dolgokat akartam neked elmondani, Erna – fejezte be élete eddigi történetét Kálmán. – És már évek óta nem járok a kocsmába.
- Elfogadom, mint magyarázatot, de többet tőlem ne várj!
A férfi megértette, hogy ennyivel meg kell elégednie, és elbúcsúzott. El is utazhatott, mert Erna nem látta többé a faluban. Egy hét elteltével levelet kapott tőle. Másnap már reggel kereste Tibike társaságát, hogy beszélje meg vele az újabb fejleményeket.
- Magyarázkodik a levelében, de nem is tudom, mit higgyek!
Tibike, aki már rég a komoly Tibor névre hallgat figyelmesen várta a folytatást,
- Felismerte itt az egyik embert a kettő közül, akik felbérelték. Megijedt és egy ismerőse autóján gyorsan visszament a Regátba. Nem mer többet ide jönni, s kér engem, menjek én oda hozzá. Mit tegyek?
- Amit a szíved diktál.
- Azt szeretné, hogy költözzem oda. Lenne lakás, állás és néhány facér fiatalember. Ezt persze idézőjelbe téve írta.
- Alig talált rád, s máris férjhez adna?
- Abban a korban vagyok, nem? – aztán elkomolyodva folytatta – Nem tudom elhatározni magam. Mennék is, maradnék is. Hagyjak itt mindent, anyámat, mindenkit, s kezdjek új életet? Lehet, hogy ezt kellene tennem!

Egy hét múlva elutazott az édesapjához, s évekig nem jött errefelé.