Pupillámban a múlt
mint tenger – felragyog –
ezüsttányérjában
hullámzó évszakok
sodródnak a víztükörben,
a zöldszegélyű
körben életemet visszanézem:
gyermek vagyok,
pőre lelkű, tiszta,
s felsejlenek lermontovi napok
mikor mint most,
nyár és ősz kavargott egyszerre,
és Te ott vagy, hol még sosem jártál;
a tenger kék sugárútján
tengerparti kavicson,
márványerezetű homokon,
látlak szétnyílt kagylóhéjban,
hegyek vízbe-nézésében,
a megszámlálhatatlan hullámban,
melyek állandóan
egyesülnek,
különválnak,
lemerülnek,
felbukkannak
s végül összefolynak
mint apadó emlékezet.