ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ott ült a parton, valami leírhatatlan, földöntúli mosollyal az arcán. A vizet bámulta. Talán nem is a vizet. Tekintete beleveszett a távolba, ahol az égbolt eggyé vált az óceánnal, és már nem látott mást, csak az elmosódott kékséget. Milyen lélegzetelállító látvány. Mint amikor nő és férfi szerelemben egyesül. Igen. Oly végtelen, s oly szabad. Ezt gondolta.

Abban a pillanatban boldognak érezte magát. Egy könnycsepp rakoncátlankodott a szeme sarkában, míg végül utat talált magának, és sikerült kiszöknie. Hagyta, hogy végiggördüljön arcán, nem törölte le, még akkor sem, amikor már a szája szélén érezte sós ízét. Most még ez is jólesett neki.

Nem emlékezett mióta van itt, csak arra a lázas kényszerűségre, ami idevezette. Egyedül akart lenni. Távol mindentől és mindenkitől. Kötöttségektől és elvárástól. Szabadságra vágyott. A választás szabadságára.

Hosszú utat tett meg, míg eljutott idáig. A szó valódi, és átvitt értelmében egyaránt. Kilométerek, rögös, kanyargós utak, magasságok és mélységek, fájdalom és gyönyör, bizonytalanság és kétségbeesés. Kérdések. Megválaszolatlan kérdések, rosszul feltett kérdések, rossztól várt válaszok. Azt remélte, itt végre rátalál a helyes kérdésre, s tudni fogja a választ is. Igazán nem akart sokat. Pusztán a boldogságot kereste, mint mindenki más. Nem, nem volt boldogtalan. Ezt sosem mondta, és sosem érezte. Más szemével, semmi oka nem lehetett az elégedetlenségre. Időnként szégyellte is magát, amikor körülnézett a világban, s azt a sok borzalmat látta. Tulajdonképpen mindene megvolt, és valami mégis hiányzott. A teljesség.

Igen, a teljességre vágyott. Ugyan, definiálni nem tudta mi az, mégis folyvást kutatta. Először azt gondolta, csakis valaki másban találhatja meg. Valakiben, aki igazi társa tud lenni. Testestül-lelkestül. Aki egy személyben szerelme, és lelki társa. Akinek nem kell folyton magyarázkodnia, mert szavak nélkül is teljes az összhang kettejük között. A fizikai valóságon túl, transzcendentális síkon is. Már-már úgy tűnt, megtalálta a teljesség forrását, de amint kortyolt belőle megrémült, hogy ezzel fel kell adnia addigi életét. Amiért dolgozott, s amiért megharcolta az éveket. Csapdába került. Önmaga csapdájába. Összeomlott, és nem tudta mitévő legyen. Választania kellett, de nem volt elég erős ahhoz, hogy bármiről is lemondjon.

Ráébredt, téves úton csatangolt, amikor másban, s nem önmagában kereste a megoldást, ám ez mit sem segített. Kapaszkodót keresett, de hiába a filozófiai tanok, tapasztalás nélkül minden csak fikció marad. Csak hit. És nem lehet tudni melyik a helyes irány, ha számít egyáltalán bárkinek az egyén, mint szuverén lény. Vagy ez is csupán fikció? Vagy még az sem? A megoldás, a teljes önfeladás? Erről beszélhet a Máté Evangéliuma, amit sosem értett mit jelent, amikor azt mondja „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”?

Most ott ült a parton, és a vizet bámulta. Talán nem is a vizet. Tekintete a végtelenben, vagy azon is túl járt már. Arra gondolt, milyen jelentéktelen kis porszeme az univerzumnak. Meg arra, hogy itt, ebben a pillanatban boldog. Felállt, és arcán valami földöntúli mosollyal, nekivágott az óceánnak.