Tűznyár
Csak tombol a lángszínű nyár,
mint forró láva, perzseli hevesen
az új életre vágyó, ölét szelíden
kínáló természetet.
Erdőt, mezőt, zsongó réteket
ítél szomjhalálra a lángoló tűznyár,
gúnyosan nevet a fuldokló,
szomjas világra, cseppet sem bánja,
hogy milliónyi kéz hajlik az ég felé
enyhülést várva.
Minden hiába!
A Föld könyörgő emberének
könnyes imája sem hoz kegyelmet.
Hiába várja a megváltó áldást,
hogy kenyérmag-érlelő esőre,
hűs hajnalra ébredhet végre
a megperzselt, szomjától tátogó
határ.
A kéjesen tomboló nyár
e szomjas remény után is
kacagva, lángnyelvét csúfosan kinyújtva
int búcsúzót a kiszáradt világnak,
ahol a búzasorok alatt szomjazó hant,
mint láztól fekélyes torok,
kínjában néhol megrepedt –
még új lángszerelmet gyújt,
s mint aki megvadult, perzsel tovább,
míg gyilkos lángja váratlanul
utolsót lobban, végzete utoléri,
s belehal saját, izzó hevébe.
Nyomában végre felszabadul
a felhők könnye, és az égből
döngve-hörögve hull, hull a zápor,
rétre, földekre mezőre,
mint szerelmesek hűsítő könnye
beteljesült , mámoros szerelmükre,
míg egy ütemre dalol a lelkük:
végre… végre!
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges