Túlélő
Univerzumi mértékkel mérlek –
Időn kívül rekedt maradék évek.
Neked égi kegyelem,
nekem az árnyékvilág idelenn.
(pedig úgy volt, én megyek el előbb)
Nem akartam túlélőd lenni. Semmiképp.
Istenre bíztam a döntést.
Mindig a legszebb jelenetnél szakad el a film…
Sokáig tartott,
míg kitaláltam magam.
Nélküled.
Régi tekercsek
összeragasztott részeiből
újrafűztelek...
Verseimben létezel.
Pont. Pont. Vessző,
és számtalan kérdőjel.
Holott csended
tele válaszokkal…
Rakosgatlak…
A cakkozott szélű fényképek szélén
olykor megbicsaklik
egy eltévedt holdsugár.
Nincs határ,
megszűnik a tér,
más dimenzióba repít a gondolat.
Menny és pokol. Kívül esnek az időn –
Fotókra sincs szükség,
elég végigsimítani karosszékedet.
Érezlek…
Mosolyod épp oly eleven,
mint az arcodra kiült rettenet,
mielőtt a hűvös hajnal
végleg lezárta szemed.
Szívem még helyén,
bár csorbult a kehely,
beletetovált múlttal, ezer sebbel.
Ahogy távolodsz,
úgy kerülsz egyre közelebb.
Haláltól kapott útitársammá tett
a képzelet.
Máig az eget kémlelem,
horizontra festett holnapok alkonyát.
Sosemvolt tengeren
vetetlen vízágyon
hajóról hajóra szállok.
Miénk a végtelen –
Bújtass öledbe, szeress!
Mialatt ringatsz,
bogozd ki álmaimat.
(s hogy mit látnak a csillagok,
az titok)
A virrasztó éj lesz oly kegyes,
és megvárja,
míg a gyertya lángja
utolsót lobban
a túlélő felett…
*
Saját tükörfestmény: Álomhajó, 28x44 cm
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges