Én az erdőket kínzom
ritkuló ágakat tördelek
ritkuló fákról hajnalbőr
felhőkkel etetve erővel
hiánya kéjgőz vérebeit.
Herkules alszik megint
misem történt nyugodt
lélegzet a szájon ami
engem szólít etet harap
most csillagokkal merül.
Én hajnalt temetni
őt gyűlölni vággyal
járom meztelen talppal
a várost ami lassan
önmagam ellen fordítja kiáltásaim.
Herkules teát főz
híreket olvas hogy tudja
él e még egyáltalán
vagy csak vak vágyam falkái
tépik őt hámonként az éj testéről.
Saját vállába fojtanám őt
hogy dühödten érezzen
csak engem semmi mást
korbácsot kiáltva hátára
ebből az átkozott mélyvörös fényből.
Herkules békés ablakokban áll
tükör buszokon tart
feldíszített kirakatok felé
szélesvásznúvá húzza a várost
a tegnapból mába szürkülő horizont ölén.
2015. február 23.