ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Szorongás

Paskolgatta valaki az arcát.
– Jó reggelt, ébresztő, túl vagyunk a műtéten – hallja az orvos hangját. – Hogy érzi magát?
Derengeni kezd a valóság, de minden oly kusza.
– A lábam… megfagyott – suttogja.
– Mozdítsa csak a lábfejét!
Szófogadóan, automatikus mozdulatokkal követi az utasításokat, tűszúrást érez a talpán.
– Rendben van, sikerült a műtét, most pihenjen, itt van az intenzíven megfigyelés alatt.
Óvatosan, csak a szemeit fordítva néz szét a kórteremben. A jobb karjában infúzión valami vörös csöpög, jaj, vér az, s meglódul szíve a félelemtől, sípolni kezd fölötte valami. Ketten is mellette teremnek, nézik a monitorokat, majd szúrást érez.
– Tessék nyugodt lenni, csak a vérnyomása ugrott meg.
– A vér, miért kell vérátömlesztés? – motyogja ijedten.
– Ez természetes, sok vért veszített, de ne aggódjon, nem lesz baj – biztatja egy női hang.
Gerincműtétje volt, hát persze, világosodik az elméje, s halvány örömmel tölti el ez. Hónapokon át szenvedett, alig tudott felkelni ágyából, kétrét görnyedve csoszogott a fürdőig. Hiába akarta elkerülni a veszélyes műtétet, nem volt választása. De jól van, azt mondta az orvos, sikerült a műtét, gondolta megnyugvással.
Már emlékszik, mennyire rettegett, amikor a hordágyon gördítették, csak az elsuhanó lámpákat látta maga fölött. Aztán mintha zöld űrlények közé került volna, nem szóltak hozzá, végezték a dolgukat, s ő rettentően megijedt. Egyébre nem emlékszik. Most meg itt fekszik a megfigyelőben. A lábai már nem fáznak, csak erős zsibbadást érez a bal lábfejében. Megmozdítja óvatosan hol az egyiket, hol a másikat, hogy megbizonyosodjék, nem sérült-e meg az idegszál.
Új beteget hoztak mellé, látta a sok csövet, a monitorok villogását, aztán függöny libbent közéjük. Jövés-menés, suttogás töltötte be a kórtermet. Örökkévalóságnak tűnt az idő, mire hozzálépett egy nővér, katétert hozott. Hű, de megijedt tőle, de a pillanatnyi kellemetlenséget nyomban elfeledtette a testét feszítő érzés megszűnése. Nem volt gyáva, gyerekkorában is ő volt az első a sorban védőoltásért, ám a vérátömlesztéstől rettegett. Hiszen húsz évesen emiatt halt meg a szomszédék kislánya, igaz, van annak harminc éve is. Az akkor hallottak egyre a fülében dörömböltek. Jaj, hátha ő is belehal, vagy valami betegséget kap tőle!
Aztán a vért fehér színű infúzióval cserélték ki, s mázsás kőként gördült le róla a félelem.
Mire visszagördítették a kórterembe, már mindenki aludt. Az éjszakás nővér megigazította az infúziót, majd elment. Sehogy sem tudott elaludni, nagyon fájt a torka, bizonyára a lélegeztető csőtől. Bámulta a semmit, hallgatta a betegek nyöszörgéseit, szürkeség lépett be az ablakon, mire végre elszunnyadt.
Ajtócsapódásra ébredt. A csilingelően kacagó főnővérrel élet lopózott a betegszobába. Átkötözte sebét, elmondta, hogy nagy volt a sérv, így hosszúra sikeredett a műtét is, emiatt kapott vérátömlesztést. De túl van rajta szerencsésen, minden jó lesz, és mosolyogva már a másik beteghez libbent.
– Egyet se búsuljon, Bertike, két nap múlva járni fog – szólt hozzá a mindentudó Rózsi néni.
A kórterem veteránja volt ő, sok kórházi titok tudója. Bár két hónapja van itt, sikeres műtétje után valami fertőzés lépett fel nála, de nem csüggedt, határozottságával, derűlátásával a szoba őrangyalává vált. Optimizmusa mindenkire jótékonyan hatott, nem is tűrte a panaszkodást, a jajgatást.
Nagyon fáj a lába, bevette a fájdalomcsillapítót. De miért fáj a lába? A derekát műtötték, aggodalmaskodott.
Megérkezett a napi vizit, az orvos olyan volt, mint a régi filmek jóságos doktor bácsija, minden betegével szóba ereszkedett, jó szóval biztatta őket. Szorongva várt sorára. Az orvos meg is vizsgálta alaposan, elmondta, hogy bizony szükség volt a műtétre, akkora volt a sérve. De minden rendben van, nyugodjék meg.
Mozgalmas volt a délután, új sérvműtétest hoztak. Nagyon szenvedett, jajgatott szegény, már mindenkinek idegeire ment, mire adtak neki valamilyen gyógyszerkoktélt. Egy ideig elnyugodott, aztán újból kezdődött a siránkozás. Ő is furcsállta, de minden ember másképpen reagál, mondta a főnővér. Neki nem fájt a dereka, csak a bal lábfeje volt teljesen zsibbadt, és fájt is. Estére altatót kapott, végre kipihenhette magát.
Másnap már kerekesszékbe ültették. Az állandó fekvéstől meggyötört hátának jólesett az ülés, mozgatta a lábfejét, nem érzett fájdalmat. Csak az állandó lábzsibbadás gyötörte. A következő napon az orvos és kísérői kerekesszékbe ültették, majd talpra állították. Berta kíváncsian állt fel, de azonnal összecsuklott. Szerencsére tartották az ápolók, nem esett el. Meglódult a szíve, kiverte a víz, szólani se tudott. Jaj, lebénult, futott át rajta a gondolat. Látta a lábát, de egyáltalán nem érezte. Mintha szivacsból lett volna! Lefektették az ágyra, injekciót kapott, mert a szíve őrülten vert, majd kiugrott a helyéről, könnyek csordultak a végig az arcán.
Miután megnyugodott, az orvos újból vizsgálta, lábát mozdíttatta, megszúrta a talpát. Érezte a szúrást.
A doktor látszólag megkönnyebbülten felnevetett.
– Nincs itt bénulás, no, álljunk fel újból – mondta.
Tiltakozni se volt ideje, máris talpra állították. És érezte a lábát, érezte a testét! Remegve sírta el magát örömében.