• копирайтинг
  • копирайтер
  • SEO копирайтинг, сео копирайтинг
  • рерайтинг
  • контент для сайта
  • наполнение сайта
  • написание статей, статьи на заказ
  • рекламная кампания
  • обслуживание сайтов
  • биржа статей
  • пресс-релизы
  • копирайт, копирайтеры
  • Szerencsém évadában

    |
    Babják Krisztián képe

    Mottó:

    J. W. Goethe:
    MINDÖRÖKKÉ

    Mit ember földi korlátok nyűgében,
    jósorsban Isten néven szólított,
    hűség hitét, mit elveszteni szégyen,
    barátságét, mely kételyt, bajt ledob,
    a fényt, melyet a bölcs villant meg eszmeképpen,
    mely költők legszebb képén átragyog:
    ezt benne mind, szerencsém évadában
    fölfedtem s magamnak megtaláltam.

    - - - - -

    I.

    (Túlság)

    Azt a bűnt, a ragyogó virágút,
    erejét a lehanyatlott kéznek,
    romlást, ami szentséggel igéz meg,
    végtelen teret, tagadt határút,

    szárnyat, ami megváltva aláhullt,
    édent, hol a vágyak véget érnek,
    üdvöt, ahol kihunyva az ének
    minden cél a másért lesz elárult -

    azt a bűnt, még nem tudom, mivégre,
    azt a jót, a felmagasztalt bálványt,
    az érthetetlent bolondul megértve,

    bámulva romolhatatlan márványt:
    józanságot mámorra cserélve
    ezt az Istent álmodom az égre.

    - - -

    /közjáték/

    (Négysoros)

    Hogyan kell szeretni s nem szeretni,
    boldogan szeretni s nem szeretni,
    tiltva azt: szeretni s úgy szeretni,
    tudva, az: szeretni: nem szeretni?

    (Nem akarom...)

    Nem akarom újra imádni, mi elhullt,
    hazug kéjét átkos, szenvedő gyönyörnek.
    Gyűlölöm az álmot. Élvezem: gyötörnek.
    Akar, ami meghalt. Feldúl, ami feldúlt.

    Megvakít a fény, a végre felfedett út,
    túlzó ragyogása áhított tükörnek.
    Rettegem: a képek szilánkokra törnek,
    azt idézve fel, mi kín volt, s ami elmúlt.

    S mindhiába tudtam, éreztem a Szépet,
    mindhiába sírok magam ostorozva:
    széttöröm a tükröt, szétdúlom a képet,

    nem bírhatva mást, csak szállni csillagokba;
    emberré zuhanni így tanít a végzet,
    veszítve megtalált édenem zokogva.

    (Szeretek)

    szeretek szeretek szeretek
    s tiltott elérnem az egeket
    szeretek szeretek szeretek
    s nem mer ölelni e szeretet

    szeretek szeretek szeretek -
    érted kísértem az egeket
    szeretek szeretek szeretek -
    s miattad tagadom egyre meg

    szeretek szeretek szeretek
    megvallva megtalált hitemet
    szeretek szeretek szeretek
    elvesztve eljövő léptedet

    - - -

    II.

    (Nyár)

    Volt: máig volt napok emléke marad.
    Nincs tagadja most a megtaláltat,
    elvesztett ígéretét a mának -
    amíg van lesz újra: érted, általad

    lesz kezdetté, ami vég felé halad.
    Nem vagy, nem leszel, de voltod áthat,
    hó alatti csírái a nyárnak
    amíg létre várnak kihűlt Nap alatt.

    Úgy foglak majd várni, mint a rablót:
    titkon jössz egy nap, nevetve halkan,
    tárva miért hagytam minden ajtót,

    s miért nincs, mit rejteni akartam?
    Leülsz mellém újra, keltve alvót,
    dús nyarad kacagva száz szavadban.

    III.

    (Hiány)

    Hiány ragyog teljesebb jelenben,
    túlcsordult fény takarja a tájat.
    Múltam vágyott elég-jére láthat,
    s mégis kevés ama túl szememben.

    Telő homok hiába peregjen,
    sivatag már mindhiába árad:
    elnyeli a szó, mit hangja átad,
    gyötrő kín a kép üres keretben.

    Nem maradt más mégsem: adni újra.
    Nem tudom, milyen tűz, milyen mélység
    szenved égbe vagy pokolba fúlva,

    s mit rejthet e feketéllő kékség -
    végtelenjét tisztasággá dúlva
    egyremegy már kárhozat s reménység.

    IV.

    (Nem elég)

    Nem elég az érzés, sem a lángja,
    nem elég, ha hamu lesz a távol,
    kevés írni megtalált barátról,
    hazug a szó versbe tört varázsa.

    Rejtezik a szív magát kitárva,
    vallva szennyről bár vagy tisztaságról -
    ahogy tükör képe önmagáról
    képtelen; csak színe és fonákja.

    Halj meg minden vérző pillanatban,
    könnyezz úgy, hogy senki más ne lássa,
    légy szilárd egy eltitkolt viharban,

    érzéketlenül, de benn imádva,
    égess porrá mindent jégbe fagyva,
    s tagadó szemekkel szállj a Napba!

    V.

    (DTE-nek)

    Nem kell már semmi több a szóból:
    minden szép önmagát tagadja.
    Lényednek nincs hívebb alakja,
    mint az, mit adni tudsz valódból.

    Mindaz, mit adni tudsz valódból,
    bennem mint titkos élet érik
    fényedben nőve majd a létig:
    így ismersz teljes önmagadra.

    Ismersz majd teljes önmagadra
    egy másik, nem sejtett világból,
    tükrében arcod lesz az arca.

    Tükrödben arca lesz az arcod,
    innenső partja túlsó partod -
    hogy honnan ismer, tán bevallja.

    VI.

    (TRK)

    Elveszíteni már soha többé
    nem lehet, mit így épít az élet:
    szeretek. Nem hiszek, nem remélek.
    Nem lehet, mi így lett teljes, törtté.

    Nemesül, mi halandó, örökké:
    ég, és marad égő, mi elégett;
    múló időt állóvá emésztett
    láng fordítja nincsét is örömmé.

    Semmi más. Árnyékok, álmok, képek
    mindaz, ami tűnt régen szilárdnak.
    Amit megmutattak már az évek,

    semmi több: csak visszfénye a lángnak.
    Mi előtt a lét semmivé szépül,
    három-egy Nap fényén most felépül.

    VII.

    (Et incarnatus est)

    Nem számít már, ha végtelenbe
    vész el, mit annyi létbe vetni,
    mint mérték híján bár, szeretni:
    határ szabasson testtelenre.

    Nincs színe, mélye, s törve rendbe
    nem formálhatja senki, semmi;
    mert sejtelem csak felnevelni,
    s csak visszfény zárni árva testbe.

    Lett. Törvény gátja nem keríti.
    Nincs. Forma létre nem tagadja.
    Nem tudtam én se versbe írni,

    s nem tudom szabni árny-alakra.
    Teljessé testesült hiánya
    vagyok már életemre tárva.

    VIII.

    (Szonett)

    Csak szó és dísz és talmi csillogás,
    csak önmagát dicsérő értelem.
    S nem adhat többet tündöklése sem,
    a szilárd rendbe zárult lángolás,

    az öntüzében égő látomás,
    mi túllépve a szürke életen
    el úgy veszíti azt, mi végtelen,
    mint önmagunknak esküdt vallomás.

    Hiány belengte sok zsúfolt szonett
    felett a mámor, tárva szárnyakat,
    mit alkotott, a porban hagyva lent,

    bolond utasán, rajtam úgy kacag:
    értem élsz, s az árnyam kell akarni?
    Mondhatatlant bírhatsz versbe vallni?

    IX.

    (Pecsét)

    Annyi, mint megtanult tökéletesség,
    mint győzelmes alázat, céltalan.
    Törvénnyé törve, mi volt parttalan,
    s parttalanná lett kínzó bűntelenség.

    Lemállik majd a felszín, mint a festék,
    s talán a nincs a mély, mi rejtve van.
    Hiába szólal: mégis néma tan,
    szava cáfolhatatlan képtelenség.

    Az érett több, mint Napja kölcsönfénye:
    nincséből nő, mint hajnal éjszaka.
    Volt áradat, hiányt rejtett a méhe;

    lesz pőre szó, mi semmi: önmaga,
    lesz néma húr, mi rezdül mozdulatlan -
    s hallgatni addig, sejtve csak, tudatlan...

    - - -

    /Zárókő/

    (Egyetlen metafora)

    felépíteni és lerombolni
    felépíteni, ahogy egyedül érdemes
    az enyészetnek szántat
    hiszen nincs menekvés
    de az építés nem enyészik
    ugyanezt és ugyanígy
    felépíteni és nem ragaszkodni
    hiszen nem lehet másképp
    Isten nélküli, véges falak
    de az építés örök
    az egyetlen metafora
    ahogy a hit maga a tett
    és túl rajta nincs Isten
    hiszen nem fenntartani kell a fenntarthatatlant:
    felépíteni és lerombolni

    lerombolni egyetlen elfogadással
    az enyészetnek szántat
    hiszen van menekvés
    a szeretet nem enyészik
    ugyanezt és ugyanígy
    szeretni és nem ragaszkodni
    hiszen nem lehet másképp
    Isten nélküli, véges falak
    de a szeretet örök
    az egyetlen metafora
    ahogy a tett maga a hit
    és rajta túl imitációk sora
    hiszen teljesség és tökéletesség
    felépíteni és lerombolni

    2005. jún. - okt.

  • копирайтинг
  • рерайтинг
  • рекламные статьи
  • слоган
  • нейминг
  • сео копирайтинг, SEO копирайтинг