ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Legszívesebben a próza-rovatba tettem volna mértéktelen hosszúsága miatt ezt a "versciklus-monológot", ami már születésekor is egy tömbből való izzó láva volt. Szerepel benne két olyan vers, ami fenn van itt külön is, de mégsem ugyanazok a versek: némileg mássá és talán érthetőbbé válnak így együtt a többivel.)

* * *

/márc. 22., hétfő este/

Összesodort, ím, minket az élet,
s látom: Istent új ideál élteti.
Érzem, összeomlik, mi reményteli.
Újra "nem lehet!", mit áhítozva kérek.

Angyalt ígértek nekem az évek:
s leszálltál, mint egünk fekteti
új élet tavaszát, s kérleli
jéggé dermedt, bús szivemet: térj meg!

Megtértem hozzád, kereszted éget.
Rémít máris holnapi hiányod,
hogy nélkülem sugárzik másra léted.

Hideg terek rettenet-űrére látok,
hol nem ragyog rám többé csoda-lényed.
Isten halott, s elnyel engem árok.

* * *

/márc. 23., kedd reggel/

Gyümölcs vagy te sivatagi vándor ajkán,
árvának szerető oltalom.
Mint fa borulsz rám nyári rétnek halmán,
hűsöd nékem égi nyugalom.
Ha vihar tör rám, elhozod a napfényt:
békét adsz te fenyegető kardért.

Sötét éjben fuldoklott a lelkem -
s hajnal érkezett el általad.
Tiszta fények gyúltak az egekben,
megmutatva teljes önmagad.
Csodád előtt hitetlenül álltam,
s az ámulattól fel-felkiabáltam.

Azóta fényes Nap ragyog szivemben,
tükörképe lelked sugarának.
Vélem magam újra mély veremben,
ha sugaraid másik tájra szállnak.
Rettegem, hogy eljön majd az alkony,
s egyedül hagysz pokolbéli parton.

Megmaradsz te mégis, óvó emlék,
nem vehet már tőlem senki el.
Ha elhagyatva rólad énekelnék,
varázsod egy múzsa költi fel.
Köröttem zúghat poklok szennyes árja -
te bennem égsz. Lásd, lettem áldott árva.

* * *

/márc. 23., kedd délután/

Szenvedek, és nem tudom, miért,
szeretek, és jól tudom, kiért.
Műved itt e hallatlan csoda:
egy hitetlen a hitéből kitért.

Szenvedek, mert szívem eltaláltad,
szeretek, mert szíved rám kitártad.
Lángba dobtál, tündöklő csoda:
húzz ki hát - vagy vesd mellém csodádat!

* * *

/márc. 23., kedd este/

A KÖLTŐ SZERELME

Most tűz éget, most hideg rázza testem -
hisz értem én: a lelkem odavan.
Egy szót se arról: mások boldogan
ropják a táncuk közös szerelemben!

Átkozott, ki szenved mély veremben.
Átkozott, ki írna lázasan,
s átkozná csak egyre társtalan,
ki őt a szívnek mélyére vetette,

ki megmutatta, milyen hatalom,
ki tönkrevert eszemmel édeleg,
ki néz le rám: "Nincs bennem szánalom!",

ki előtt sírok, s törve térdelek,
ki elé minden kincsem kirakom,
ki több nekem, mint minden istenek:

Őt átkokkal is egyre áhitom!

* * *

/márc. 24., szerda reggel/

El vagyok veszve, azt hiszem.
Sújtva egyszer, másszor lánggal égve,
verődve pokol s menny között,
tűrhetetlen megtöretve lenni,
bőgni irgalmatlanul, s bolondmód nevetni,
tűrni, tűrni, tűrni, tűrni, tűrni
(szeret téged Icus, azért öl meg,
azért főzi szíved drága üstben,
azért veti tested vadak elé,
lelked így bűvöli örök rabbá,
így akar ő megszerezni téged:
hidd a csodát: így és ezért mindez!),
mindhiába sírni, tűrni -
nincs megváltás, nincs remény...
El vagyok veszve, jól tudom.

* * *

/márc. 24., szerda délután/

EGY TÓTH ÁRPÁD-SOR NYOMÁN

Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom
téged tükröz egyre. Veszve már a harcom.
Vágyam elfeledve, csak téged tudlak én.
Törekvés elégült, már nem akarlak én -

hisz minden téged állít, szívemből te áradsz,
értem már csodáid, a világ téged áraszt,
áramodban úszok, körülveszel engem,
megtaláltam Istent benned, én hitetlen!

* * *

/márc. 26., péntek reggel/

REDUCTIO AD ABSURDUM

Arra kérsz: csitítsam el a szívem,
vessek zablát ősi szenvedélyre.
Kínom taszít téged szenvedésbe;
kéred: hűljek, s akkor maradsz hívem.

Rossz reggel. Naptalan ég világol,
hull rám mégis tűrhetetlen lángból.
Segíts, Isten, fogadj két kezedbe:
rád esőzzön szívem tört szerelme!

Végtelened talán befogadja,
mit Néki tiszta szíve képtelen.
Zavart, bűnös szerelmem iszapja
csak előtted lesz tiszta érzelem.

Segíts, Icus! Alázz meg szivemben,
tépd ki szép hitem az emberekben!
Fordíts mindörökre Isten felé,
szeretek, hogy csak Isten értené -

bocsásd meg, hogy így szeretlek téged,
zúzd szét kínomat és szenvedésed,
gyűlölve zokogtass, irtsd ki mind szerelmem,
soha már ne égjek boldog szerelemben,

hisz szenved s szenvedtet, kinek ver szíve élőn:
jobb meg sem születni, vagy élni mit sem érzőn -
nem tud mást: szeret csak gyönge lelkem.
Gyűlöld kínzód, kérlek, szép szerelmem!

* * *

/márc. 27., szombat délelőtt/

Tudom: nincs reményem szívedben lakásra,
szeretnéd, ha lényem más nőt kérne táncra.
Boldogságom, mondod, másoknál keressem,
nem én vagyok sorsod égni szerelemben.

Mégis, egyre, újra... - Nem akartam írni.
Nem akartam újra szenvedésünk hívni.
S látod: bolond lettem - ne halld meg: szeretlek.
Büntess kíméletlen, ha vágylak: nevelj meg.

Anyám, tilts magadtól, szólj rám, hogy nem lehet,
bánts engem haragvón, értsem az életet.
Ha hozzád verset írnék, tépd össze, pofozz fel,
ha szívemmel nem bírnék, tagadj ki, kergess el.

Nem tudom, mit tegyek, mit kérjek, mit adjak.
Feltárult már neked bús lelke fiadnak.
Tudom, de nem értem, miért hagysz el engem.
Fiaddá koldulva mégis árva lettem.

/Minden vers és cicoma hazug. A próza világos.
Nem tudom teljesíteni kérésed. Szeretetre vágyom, önző vagyok, rettent értéktelenségem tudata. Bocsásd meg, hogy szenvedésemmel fájdalmat okozok. Nálam nagyobb úré a szívem; beteg vagyok. De mindez csak szószaporítás - tépd szét verseim. Felejts el./

* * *

/márc. 27., szombat este/

BALLADA ELŐHANGGAL

Mégis, egyre, újra - kinek írjak? Vége!
Lezártam a dolgot - jó éjt szenvedésre!
Magánüggyé tettem, mit zokognék világnak,
tartsa meg az ilyet mindenki magának.

Mondd, miért is írnál? Nevessenek rajtad?
Vagy kínt osztani akarsz? Nem elég magadnak
magad sorsán bőgni, önmagad sajnálni -
mért kell a világnak jajaid kitárni?!

Senkinek sem írok - írok Istenemnek.
Ateista bár, ki ír, az hisz hiteknek.
Nem írok Icusnak - írok mindazoknak,
kik érzik, miért lettem rabja épp Icusnak.

- - -

Szeret, szeret, szeret, nem tudom, ki szeret.
Szereti a Sátán a szép fellegeket.
Megcsúnyul a felhő, eső lesz belőle,
lehull minden álom könnyenként a földre.

Leszivárog mindük sorban a Pokolba,
ott lesznek az álmok tőrré kovácsolva.
Álmom volt: szeretek, s boldog is lehetek,
álmom volt: szeretnek, s boldoggá tehetnek.

Szeret, szeret, szeret, jól tudom, ki szeret:
szereti a Sátán szerelmes szívemet.
Álmaimnak tőrét szeretete döfte
szívem közepébe, veszejtve örökre.

Ezért ha szeretek, Pokol tüze lávám,
s ha hiszem: szeretnek, Ő szeret: a Sátán.
Így szerettem mindig, s így fogok szeretni:
kín a bimbózása, kín reményt nevelni,

szenvedek, ha némán áhítom szerelmem,
s álmodozva élek költött fellegekben.
Csalódok leszállva, s szívem szertetárva:
gonosz Uram az, ki szeret - egyre várva.

Megtérek majd hozzá, éjfekete napon.
Nincs, mit hátrahagyjak, nincs, aki marasszon.
Üres lesz a lelkem, mint üres volt világom -
van egy Úr, ki engem önmagamért várjon.

* * *

/márc. 28., vasárnap/

Szenvedtem, szenvedek s szenvedni fogok,
de soha így nem égtem, és soha nem fogok.
Túl hirtelen jött minden, túl hirtelen kudarcom.
Jobban tettem volna, ha a hírt magamban tartom.

Én nem tudom, hogy milyen isten az, ki gyűlöl engem
kegyetlen szivével messze fellegekben.
Okot kell találnom: a Törvény nem hibázhat,
tisztán nem lehet úr bősz isten-utálat!

Tán bűnt követtem el, és nem emlékezek,
tán meggyötörtem azt, ki értem szenvedett.
Tán érzéketlen voltam, s most kell megtanulnom,
mily bűn gonosz kínok tőrét másba szúrnom.

Ha visszajönne ő, s engem még szeretne,
szívem nekiadnám, bűnömet feledje.
Érzem szenvedését, s jobb, ha csak én tűrök,
mint ha két lélekre szállnának a bűnök. -

Íme, ez a bűnöd: kettős a beszéded.
Zsarolod, kit úgyis kínoz szenvedésed.
Ha nem akarsz szenvedni, s mást sem szenvedtetni,
hallgass el örökre, s próbálj meg feledni.

Nem létezett soha az, kit hívsz Icusnak.
Nem érted te őket, kik szenvedésbe buknak.
Megvetsz minden álmot. Mit jelent az: érzés?
Mi az, hogy szeretni? - furdal rég e kérdés.

* * *

/márc. 30., kedd, dél körül/

/Mottó:

"Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
egy Isten kellene csinálnom,
ki üljön fenn és látva lásson."

Nemes Nagy Ágnes:
Ekhnaton jegyzeteiből/

Művem elkészült. Véghetetlen
Istent alkottam mély egekben.
Megtettem kínom ős-okául:
györelmem léte Őrá hárul.

Nincs kínhoz közöm, s nincs reményem.
Az, amit érzek, Tőle érzem.
Minden megváltás Tőle árad,
bölcs az üdvért semmit sem fárad.

Most már kihunyt minden akarat,
s létlen kínra adtam magamat -
egy szikra mégis felvilágol,
s a világ tűzbe hull a Lángtól!

Én égek, bennem ég a lélek.
Nem remények többé a remények.
Elég, szűnik a végtelen tér,
s Istenem már csak egy embert ér.

Nem remények többé a remények:
valóságok, mit végre értek.
Az idő, amit együtt lennünk adatott:
az az üdv, nem a kép, a faragott!

- - -

Művem elkészült, így köszöntöm.
Asszonyt alkottam itt a földön.
Megtettem élvem ős-okául:
örömöm léte őrá hárul.

* * *

/márc. 30., kedd délután + márc. 31., szerda délután/

Nem akarok mást csak együtt lenni veled,
nem akarok mást, csak érinteni kezed.
Nem akarok mást, csak azt, amit szeretnél,
nem akarok mást, csak azt, hogy ne feledjél.

Örömöt adsz, ha nem törődsz is velem,
örömöt adsz, ha eltaszítod kezem.
Örömöt adsz, ha látni sem szeretnél,
örömöt úgy, ha engem bár felednél.

Akarnom sem kell: a mámor fénye hull rám.
Ragyogsz rám, te Nap, s elringatsz, te Hullám.

* * *

/ápr. 5., hétfő este + ápr. 6., kedd/

AJÁNDÉK

Nem kérek tőled semmit - csak adni akarok.
Adni - csak szavakat. Ilyen fösvény vagyok.
Szavak szabott rendje - cél már semmi benne.
Értsd át igazságuk, ha olvasod - telente.

Tűz árad belőled - tűz, s te nem is érzed.
Mért hiszi a láng, hogy sötétség az élet?
Mért hinné a szív, hogy szeretet nélküli?
Mért hiszed, hogy élted gondját keserüli?

Te nem tudod, ki vagy, s milyen Fényt sugárzol.
Csodád ontod mit se tudva, s magadból hiányzol.
Vissza kell, hogy kapjad, Örömosztó, fényed!
Más szivében lelsz rá: ez vagy, ez a lényed.

Egyszer eljön majd, kit pároddá emelnél,
de ne feledd: te több vagy bármely emberednél.
Tükrök ők: hogy isszák szép, asszonyi fényed!
Te kegyed, hogy magad épp őbennük nézed.

S ha irigyen torzképed kapnád tőlük vissza:
akad hozzád méltóbb - kölcsönfényű, tiszta.
Tükör kell tenéked: lásd, ki vagy s mily érték!
Őrizd addig tócsám - egyszer révbe érsz még.

(Láttam egyszer én egy tündöklő csillagot.
Megnézte magát bennem. Felgyújtott. S itthagyott.)

* * *

/ápr. 14., szerda este + ápr. 15, csütörtök dél körül/

A SEMMI ÁGÁN

Régóta élek szakadékok földjén.
Távol, messze már, s taszít a világ,
s vonz, követel egyre csak az örvény.

Ember akartam egyszer, régen lenni.
De mást akartak nem ismert hatalmak,
s tudom már azt: "ember vagy", feledni.

Én nem szenvedek, poklokra zuhanva,
csak látnak égni iszonyú közönyben.
Tudom, hová jutok utamon haladva.

Valami bennem mégsem bír feledni,
s kapaszkodna minden szalmaszálba.
Anyáért jajong, ki tudna még szeretni,

s megmentene, velem szembeszállva,
adna hitet, s bizalmat magamban,
ígérné, hogy sosem leszek árva -

ó, jaj, mindezt tetőled akartam.
De nem igazak már a szív csodái:
te nem... Te nem... tudsz -

segíteni rajtam.

* * *

/ápr. 20., kedd délután/

ÁLOM EGY RADNÓTI-VERS NYOMÁN

Átölel karod és óv a két kezed,
bölcsőringás visszaadja életed,

nézek rád és két karomban tartalak,
repülünk a szív szárnyain hallgatag,

arcod csendje nekem felel szerelmet,
megadsz minden asszonymélyi kegyelmet,

lelkem ege hű törvényként rádborul,
Ég a Földre sugárt áraszt záporul,

lenn a mélyben boldogságunk megfogan,
üdvösségünk kél a fényre boldogan,

két karomban nem bánthat már senki sem -
két karodban férfi-létem elhiszem.

* * *

/ápr. 21., szerda délután/

Arcod idézném fel újra s újra,
s világról, magamról nem tudok.
Milyen Édennek lehetsz a kulcsa,
s mért, hogy tűz-pokolban búsulok?
Hullok alá égalatti tájról:
őszi levél válik így az ágtól.

Nem szeretlek: féllek, mint az Istent,
előtted semmivé törpülök.
Ember hogy jelenthet nekem mindent,
ki előtt semmibe szédülök?
Kérdve nézek fel a győztes Égre:
tudsz-e példát ilyen vereségre?

Semmi vagyok, beléd hull világom,
mint Napba hullt a fájó ősanyag.
Körülötted verseim keringnek.
Én voltam, lásd, s belőlem ez maradt.
Tűnt világ visszfénye ég szemedben -
szétszórt hamvam kering rendszeredben.

* * *

/ápr. 23., péntek délelőtt/

Még nem érthette meg bennem a lélek,
ki vagy nekem, s a szenvedés miért.
Még nem tudom, mit hozhatnak az évek,
bár sorsom veled s nélküled - kimért.

Még nem érthette meg benned a lélek,
ki vagyok én, s a szenvedés kiért.
Még nem tudod, mit hozhatnak az évek,
bár sorsod velem s nélkülem: kimért.

De életünk ma tűzbe vetve lángol,
s ha nem szeretsz is, érzed a tüzet.
Ittál te is tűrhetetlen lángból,

amit magába zár egy kis füzet.
Hűvös tudás lenne ronthatatlan?
Részegekként szédelgünk tudatlan.

* * *

/ápr. 26., hétfő este/

Csak az ösztön,
a kiszáradt ajkak ösztöne,
a többé már nem elviselhető űr tagadásának ösztöne,
az eleve reménytelen, önsorsrontó vágyakozás ösztöne,
a rég megtagadott, szégyellt, eltemetett ésszerűtlenség -

irtózom magamtól,
szerelmet kunyeráló magamtól,
félszeg, gátlásos, élhetetlen magamtól,
az utolsó pár cseppre szomjas magamtól,
erőszakosan alázatos, önátkozó magamtól -

csak ez, ösztön, s irtózat felette - én,
az értelem csupasz vázai összefogta - én,
eme utolsó versmankón tovavánszorgó - én - - -

valamit elrontott szegény, szerelmes vénember már nem tud dicsérni,
csak mutatni mélyeit.

* * *

/ápr. 29., csütörtök este - ápr. 30., péntek reggel/

MINDENÉRT EGÉSZEN

Megmenteni életemet nem tudom, ki másra bízzam,
nem tudom, hogy árva lelkem ki más lelkével borítsam:
fogja össze, ami széthull, mind, mi bennem becses érték -
sejtse meg: mit én szülhetek, nem-álmodott csoda-mérték.

Erre kellesz: légy szolgája általam egy új jövőnek;
palotáim máskülönben kártyavárként összedőlnek.
Nincs bizalmam senkiben sem - feltétlen kell szeretni már:
minden kell cserébe annak, aki, látod, mindent kitár.

Láthatsz másként: hajléktalan. Magam útján ez lehetek.
Az, ki szülhet: őrülődik. Nem tartják meg semmi egek.
Egeknél több kell, hogy legyél földnél mélyebb alázattal:
tudnod kell helyettem élni önátadó áldozattal.

Sorsod vagyok. Mondhatsz nemet. Élhetsz boldog, más életet.
Nem lehetsz te se több, se jobb annál, akit vágyad szeret.
Sorsom te vagy. Akard jövőm, s általad leszek, ki lennék.
Engedj el, vakot, kezedből, s leszek senki, furcsa emlék.

* * *

/máj. 3., hétfő este/

A 20. VERS, BÚCSÚKÉPP

Elvadítottalak téged magamtól: ím, ez vagyok.
Én voltam, ki lubickoltam, te voltál, ki hallgatott.
Lubickoltam szenvedésben, s nem tudtad, hogy mit tegyél:
mért nem érti ez meg azt, hogy sohasem lesz vőlegény?!

Jaj, de jó volt, jaj, de rossz volt - neked csak rossz, jól tudom.
Tényleg önzés a szerelem: most e szókat búsulom.
Másfél havi ámokfutás - üsse kő! csak értenéd:
milyen jó is versbe szedni szenvedélyem édenét.

Most tehát én teelőtted, ím, a földig hajolok:
bocsásd meg, hogy nőiséged okán neked hódolok.
Köszönöm, hogy elviselted - ahogy tudtad - verseim,
s nem növelted - tudtad volna - szenvedésem, terheim.

Ennyi volt. Búcsúzni kéne. Soha, soha, soha már...
Megnyugvás ez neked - engem érzelmeim hada vár.
Ennyi volt. Már soha többé. Köszönjünk hát egyszer el még.
Olyan jó, ha gondolsz még rám - semmi több már, csak egy emlék.

* * *

/máj. 10., hétfő este + máj. 11., kedd/

17 POSZTUMUSZ SOR

Ékesszólásnak itt helye nincs,
s nincs mit, nincs miért mondani sem.
Ez nem mondás: ez maga a távolság,
a "rám se nézz!" felhője fejünk fölött.
Ez nem mondás: ez képe a gyűlöletnek,
szédülés a mélységek fölött,
kiinni utolsó, keserű cseppig
annak a poharát, ami nem lehet másként,
ami rendelve volt.
Mi, kik vagyunk az elrendeltetés,
mi, kezelni egymást naivak,
mi vessünk magunkra, ostobák,
gyilkosai annak, ami szent,
körülállva egymás sírját
(hisz halott a Másik, a gyűlölt kínzó),
kezet se nyújtva távozunk,
feledve egymásra örökre.

/Ami magában hordja a gömb lehetőségét, annak ki kell teljesednie, le kell zárulnia. Nem tudom, hogy ez-e az utolsó elem, a zárókő - engem már a Mű irányít, ami több, mint te vagy én; ami megíratja magát velem, azt megírom. De te vagy a költő, én csak cifra szolga: át kell adnom azt, ami elkészült./

* * *

/máj. 13., csütörtök este/

Más sors kerekén pörgünk, te meg én,
más életút, más Nap és más pokol -
tudom, mégis fájdalom csatázik
győzhetetlenül szivemnek rejtekén.

Szeretlek. Szebben nem mondhatom.
Hasonlat itt mind csak ámitás.
Elmúlik, mert el kell múlnia.
Árva tűz ég így a friss havon.

Nincs tovább. Ez télen túli tél.
Visszafordulok. Teher a sóhaj.
Tévedésem elolvad a hóval.

Szűnni hát: se vágy, se szív, se élet.
Ezekből gyúl egy új Nap ragyogása:
teremtő hiányod alkotása.

* * *

/máj. 14., péntek, dél körül/

/Eszembe ötlött pár remek sor. Folytatni kellett; ez lett belőle: /

Jobb is így, hogy semmi közöd hozzám
nem volt, nem lesz s nem láthatod az orcám
mögött húzódó mélységes poklokat,
hol részeg bálba jár a gondolat.

Csak az van, akire szemem tárul,
csak az, kire sorsom terhe hárul,
csak úgy él, ha nélkülem nem élne,
csak úgy, ha veszne értem feledésbe -

mert én vagyok magamnak minden isten,
mert nélkülem világnak szíve nincsen,
mert véred árja csepp az óceánban,
amit kényemre önszivembe zártam.

Jobb is úgy, ha elfelejtesz engem:
elfeledsz - vagy szolgáld életedben
azt, kiről nem tudja senki, hol van,
kit megleltem magamban s a pokolban.

/Le lehet-e ilyesmit írni? Nos, e versre nem az erkölcs, hanem a művészet törvényeit kell alkalmaznunk. Művészileg őszinte - emberileg nem. Én vagyok a lírai én és nem igaz, hogy én vagyok a lírai én. Másfelől fennáll a veszély, hogy inkább tűnök hatásvadász ripacsnak, mint démonnak. Sem ez, sem az - én költő vagyok. (Ha ezt végre megértenéd, mindketten jobban járnánk.) /

* * *

/máj. 20., csütörtök este + máj. 21., péntek délután/

KÖNNYEIDRE

Nem szerelmes vers többé a célom,
s nem magam dicsének növelése,
mostantól már nem magamért von
kínpadra a versem születése:
semmi vagyok - szenvedésed minden,
értékes vagy: nem élhetsz bilincsben.

Rabja vagy te múltad fátumának,
gyengévé tett az, ki vagy: a sorsod.
Szépre, jóra tárulva találtak
azok, kiknek tőrét fájva hordod.
Maradtál te tisztán, hófehéren -
lelked összetörve szenvedésben.

Tiszta vagy. Magadra rátalálva
semmi más nem kell a fordulathoz.
Benned izzik Isten tisztasága,
hűséges lehetsz hát önmagadhoz.
Sehol máshol: benned van az Éden,
nem lelhetsz rá másnak bűvkörében.

Mégis, látod, vonz téged az álom:
más hordozzon, óvjon tenyerében,
te legyél csak neki a világon
adakozó otthon, örök Éden.
Álmod elvakít alázni lelked,
mennyre kancsalítva poklod lelted.

Csak ha elfogadtad már az utad
befelé, magadhoz, Istenedhez,
csak ha felnőttként járva az utad
tudod, kit, miért s meddig szerethetsz:
akkor teljesülhet szíved álma,
akkor juthatsz boldogság honába.

Erős vagy, hisz tűrni tudtad poklod,
tűrheted te tetted börtönét is.
Tedd, hogy tűröd egymagadban sorsod,
s rab hernyóból lepke válik mégis.
Ha kínban élsz és békéd vágya üldöz,
itt a kulcs. Nincs másik út az üdvhöz.

* * *

/máj. 27., csütörtök délután és este + máj. 30., vasárnap este/

Az élet roppant, véghetetlen árján
sodor tovább egy titkos akarat.
Mi mind tudatlan, fogvacogva, árván
keressük azt, ki mellettünk marad.

Próbálunk szólni igazat magunkról,
s így kények bábja lesz az életünk.
Mi, gyermekek, nem tanulunk a múltból,
s mi, bűnösök, sohasem vétkezünk.

Szeretni úgy, mint mások: büszke lelkek,
mi, gyenge prédák, sohasem fogunk.
Szeretni azt, ki néha-néha ver meg:
ez már a menny, mi erről álmodunk.

Mi értjük egymást, lásd, csupán mi ketten,
de nem segít, mit adni tudhatunk.
Tükör-csodádba hiába szerettem,
rokon sziveknek mit sem adhatunk.

Te nem saját hiányaiddal terhes
s nem ily bolond költő-lélekre vágysz.
Már kell, hogy végre úgy legyünk szerelmes,
hogy megmentőnkkel kössön össze nász.

Hisz egyikünknek sincs szilárd alapja,
hogy bírnánk egymást mennybe menteni.
Megértve ezt a vers már csak halandzsa:
reményt, tanácsot minek zengeni?

Ki képtelen, hogy önmagán segítsen,
ne prédikáljon annak mennyeket,
kitől hiba, hogy megváltást reméljen -
s én ötlök mégis buta rímeket!

Nevess ki úgy, ahogy én kinevetlek,
te oly bolond, milyen csak én vagyok,
bolond angyal, bolondul úgy szeretlek,
hogy Icussá már játszva válhatok,

s ha búcsúnk után többé sose látlak,
önmagamban mégis megtalállak.

* * *

/június elejétől jún. 17-ig/

MAGASSÁG ÉS MÉLYSÉG

1.

(Egy Szabó Lőrinc-vers témájára)

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap kereslek, kutatlak,
Istennek százszor is megvallak.

Egész nap zokogok mennyedért,
elárvult kedves a kedvesért.
Elhagyott reményed tavasza;
megtalállak-e még valaha?

Nem vagy már. Örökre akarlak,
vágyam feszítve a falaknak.
Örökre magamba temetlek:
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

- - -

2.

Nem szerethetsz, önmagad-imádó,
senki embert, senki Édenét.
Nem is szeretsz, önmagad-imádó,
senki mást, csak lelked tengerét.

Pokolra jutsz, önmagad-imádó,
önmagad magányra kárhozod.
Tudsz alkotni, önmagad-imádó?
Építsd fel romokból otthonod!

Nem lesz senki, önmagad-imádó,
aki érted önként halna meg.
Szegény ördög, önmagad-imádó,
lelked árja milyen partra vet?

Roncs gerenda, önmagad-imádó,
heversz fúlva parti fövenyen.
Imádatod, önmagad-imádó,
hullafolt szerelmes szíveden.

* * *

/jún. 22., kedd, dél körül/

EPILÓGUS

Könnyekről mit mondjak?... Elmerülök abban,
amit - temiattad - tagadni akartam.
Te kérted, hogy szűnjön ostoba ostromom,
s mérges virág nyílt ki büszkén a romokon.

Lettem isten, démon, költőzseni, árva,
csak hogy teljesüljön szíved kívánsága.
"Önző vagyok, látod": hirdettem és hittem:
így könnyebb a válás, s visszaút már nincsen.

Semmi sem számít már. Egyremegy, ki vagyok.
Törjenek az álmok, fussanak a napok.
Nem tudom, hogy meddig ragyogsz még szivemben -
szerelmünk tagadva érted vakká lettem.

* * *

/júl. 17., szombat délután + júl. 19., hétfő délután/

ÁLMOK ÁLMODÓJA

Mit szeretnél, álmok álmodója?
Elhagyott a Fény, hideg a világ.
Felejtenél bár, fogva tart a múlt.
Szeretsz-e még, álmok álmodója?

Menekülök puszta világból:
hozzád menekülök.
Alkottál olyanná:
téged alkossalak.
Otthonod lettem:
teremtő otthonod.
Megmutattál engem önmagamnak,
megmutattalak rejtett mélységedben:
annak, aki vagy azt, aki vagy.

Menekülök hozzád,
akit magamban hordok,
múltam fényének Napja,
jelenem tündöklő, érett gyümölcse,
nem ismert jövőm,
fogadj magadba
föld, akiből nőtt mostani magam,
föld, akit termékennyé tettem könnyeimmel,
föld, aki éltet s én éltetem,
csak egymásból eredhet igazi magunk,
közös sorsunk fája, égig érő,
bennem vagy az ég,
benned vagyok az ég,
alattad vagyok a föld,
alattam vagy a föld,
miért meneküljek?

Miért meneküljek,
hisz áradó vagy bennem, mint a lét,
mint áradása kezdetnek és végnek,
kezdete vagy, asszony, minden létnek,
s belédomlik minden: vagy a vég,
kezdetemként új világra tártál,
égetőbb vagy Napból áradt lángnál,
selymesebb, mily szellőt küld az ég,
láttalak: s láttam már minden asszonyt,
s éreztem már minden ölnek ízét
érintve téged; s lettem égett
az elmúlás tüzétől, mélyeidtől,
mikbe szédülve zuhantam,
s elégtem céltudatlan,
mint lángba száll a lepke,
meghalva, elfeledve -
hisz több vagy nálam, holtomban is táplálsz,
Láng, te gyilkos, száz halálon átszállsz,
repítve engem, s óvva két karodban,
majd megtagadsz néma haragodban,
elfeledsz, tartva két kezedben,
vallva mégis megfagyott szivedben -
hordozzuk egymást öntudatlan,
mint termő csíra csendben nő a magban,
s Fényre kelve éled halhatatlan!

Szeretsz-e még, álmok álmodója?
Szeretlek.
Szeretnélek.

* * *

/júl. 22., csütörtök délután/

/Mottó:

"...Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább."

(Friedrich Hölderlin: Menón panasza Diotimáért, részlet -
Radnóti Miklós fordítása) /

Elemészt mindent az idő kegyetlen, mind, mi drága volt.
Futsz, örömöm kora, elfolyik egyre az emlék,
tűnsz te is, édes, álmomat rablod az éjben,
semmibe foszlik minden pillanatunk.

Az el nem csókolt csókok a semmibe hullnak,
a fel sem épült életek összeomolnak;
romjuk a vád és romjuk az éjszaka méhe,
hisz elvették tőlük a fényt, elvették tőlük a létet -

tőlem vetted el és tőlem a két szemedet,
ama fényes, fényedet ontó csillagokat
tagadod meg tőlem, s vélük a fényteli sorsom,
csillagok által: általad létre igértet,
a fénytelen Éjbe taszítasz, drága, kegyetlen;

oltsd ki csak két szemedet, s látod a sorsom,
tépd ki csak szép szivedet, s érzed az űröm,
tagadd meg istenedet, s érted a poklom,
öld meg önmagadat, s az vagy, aki lettem,
jaj, szeress csak úgy, ahogy én, szeress bárkit,

légy, aki lettem, körbe bolyongó árny, aki árnynak
tudja a lelkét, érzi a kínját, Őt keresi,
Őt, aki véle bolyong szakadékok földjén,
s lássa meg Őt, aki tört, aki fél, ki szeret -

s Fény, diadalmas, törhet az égre, ha árny leli árnyát,
szív leli üdvét, s félnek fél adatik:

szeretsz, s szeretlek -
szeress! szeretlek -
szeretsz? szeretlek -
gyűlölj: s szeretlek!

* * *

/aug. 11./

Szülni tudsz, megszültél engem is,
megszülted hozzád írt sok versem is,
megszülted még, csupán véletlenül,
hogy költő lettem szép szerelmedül.

Ölni tudsz, megöltél engem is,
megölted hozzád írt sok versem is,
megölted még, csupán véletlenül,
hogy boldog leszek szép szerelmedül.

Megmarad, egyetlenként, mit adtál,
megmarad a jövőm őrző magtár,
megmarad a rend, a hév tudása,
s megmarad Édenem siratása.

* * *

2004. tavasz - nyár