ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kitárt karok közt vergődő keretnyi ég:
minden szívdobbanás egy éjszaka.
Ritka a csend.
S ha jő is, egy marék
vákuum lesz majd csak ingzseb-otthona.
Lélegzettelen bordák börtönéből
füstként öklend félhomályt a tájra.
Pókerlapnyi űrök ingek zsebéből -
egy-egy éj borul minden dobbanásra.

Pókerlapok vergődnek vákuum-félhomályban -
most "szeret", és most "gyűlölni" fog.
Sorba állnak papír-orgiában
párok, tercek, róluk írt sorok.
Király s dáma éjjel helyet cserélnek,
és ugyanaz jön fejjel lefelé:
kitárt karokkal a versben földet érnek
ingzsebnyi csendek bordái közé.

Vörös szívek alatt az esti dámák
ezt olvassák dobbanó zsebekkel.
Az öklendezett csendek orgiáját
lélegzik kéjesen kitárt kezekkel.
A füstösen vergődő képkeretben
verssorokká áll össze a világ -
elcsépelve gyűlölt közhelyekben
írja a föld legszebb haikuját:

"A legeslegszebb
(Isten, isten, isten - hét)
haikut írom én."

De ha elrontja, más lehet belőle:
örök sors, Rómeó, Júlia,
értekezés emberértelemről,
vagy épp felmagasztolt fekália.
A lényeg, hogy csak áll kitárt karokkal,
kártyázik, vagy tanul emberül.
Saját versem is lehetne belőle,
ha mondjuk épp belőlem sikerül:

"Hiányod marta ráncokkal arcomon
kitárt karral vágom ketté a világot.
Ég s föld közt meredő hegyorom:
barázdává szelídült bennem halálod.
Lebeg, s lassan lemond mindenéről:
verssorokba rejti lényegét a lélek -
szobor lesz, búcsúzik istenétől
tartást adva egy vers közepének."

Mondhatnám: a tapétán egy kis szem leszalad,
s idézek - legszebb versem hogyan is volt:
"a tapétán egy kis szem leszalad,
s idézek - legszebb versem hogyan is volt."
Vagy a dámában dúl az érzelem,
így: "idézek - legszebb versem hogyan is van:
a tapétán egy kis szem leszalad,
és lassan pupillámba kúszik/ a baziliszkusz-égbolt.'"

Kitárt karok közt - nincs kar és nincs kitárva.
Köznyi hely borul bordaként a tájra.
Már csak hamut szorongat almaként a kéz,
szemekbe szórni bánatát szívem hiába kész -
s a gúny, mi önmagára lát,
s kacagna, mint pojáca,
már köznyi helyt se hagyva ránt-
ja, ezt, amit írok - ide, ahol van ez, amit írok.

Ki lehet lépni?
hogy értelmes dolog-e föltennünk a természetben a részek célszerűségét
és az egész céltalanságát. Amit tehát megtett a vadak cél nélküli
Nem sikerült.
Ötödik sor,
hatodik sor,
hetedik sor,
kezdjük újra.

Kitárt karok közt vergődő keretnyi ég:
minden szívdobbanás egy éjszaka.
Ritka a csend. S ha jő is, egy marék
vákuum lesz majd csak ingzseb-otthona.
Lélegzettelen bordák börtönéből
füstként öklend félhomályt a tájra.
Pókerlapnyi űrök ingek zsebéből -
egy-egy éj borul minden dobbanásra.

Pókerlapok vergődnek vákuum-félhomályban -
most már szeret, s majd gyűlölni fog megint.
Sorba állnak papír-orgiában
királyok, dámák, s az egyik feltekint:
"Fent csak hold van, ha a vers mást is ír,
s csak hasonlat vagyok papírlapon.
Ha vége van, egy gondolatnyi sír
szóköznyi fényes hiányokon."

A dáma ingzsebembe fulladt s lassan
szó híján szelíden véget ér a versem.
Engedd, hogy saját magam elé tartsam
szavaim, s a Holdat vállamra vehessem:
kitárt karok közt vergődő keretnyi ég.
Ennyi látok, s adok a világból.
Vákuumból született egy marék
csend a szavak bezárt hiányából.

S ha lennél, talán mást írnék e sorba -
szép képeket, holdat ringató árnyat.
Sziluetted, ahogy alszol, aludtál volna,
bölcsőként föléd hajoló fákat.
De mert nem vagy, és nem is alszol ott,
hol összefutnak egek és a csendek,
csak most vákuumnyi csendben írhatom
le hazug versem végén, hogy szeretlek.