Egy óriási, szív-ölű kanál volt,,
a karizom is fájta, ha lapátolt,
de merítgette, húzta-vonta újra,
míg beleremegett az inak húrja,
a terhe szinte mindegy volt, batárnyi
rakattal is bírt hajladozva bánni,
mert gazdája, a nyughatatlan ember
csak lódítgatta éber türelemmel,
a mozdulatok tudták a mikéntjét,
és behódolt a súlyos, selyma szépség,
bár akkortájt a nehéz világ járta,
de ki öblösítette ekkorára,
és ki fiának, ki urának kellett
a testtel együtt gyötörni a lelket,
még emlékszi a tenyéren a kéreg,
de kiűzték az édenből a gépek,
az én kezemben ritkán akadt dolga,
s csak most is vásott kedvem hozta szóba.