ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aludni akarok! Fekszem hanyatt, nyitott szemekkel, nézem a tengernyi csillaggal borított eget, csak ez az iszonyatos plafon, zárka-jellegű sötét szobában, ne venné el az utolsó szálig mind.
Valamikor mesélték, legkönnyebb úgy elaludni, hogy az ember tízig számol, ha a tizet eléri már alszik is. A biztonság kedvéért én százat tűztem ki magam elé. Most éppen 47 916 -nál tartok és még nem alszom, pedig már nem is nézem vaksötétben a láthatatlan plafont, amin keresztül se csillagot, se eget nem látni.
Számolok, csak számolok rendületlenül. Talán százezer környékén érzem, hogy szédülök a számoktól és abbahagyom. Egye fene, nekem ez nem jött össze, pedig igen sokszor tízig vittem a menetet. És akkor végre elalszom...
Az első álmom egy „gyönyörűséges”, emberi izzadtságtól átitatott, mocskos matracokkal és pokrócokkal nyoszolyázott, tucatjával bezsúfolt ágyakkal teli, homályos, kába folyosóról jobbra, balra nyíló, kongó hálótermek idilljét tárja elém, ahol pár álmos ember félálomban lézeng egyik teremből a másikba. Hol a csodában vagyok? Kórházban, laktanya hálókörletében, netán börtönben? Nem tudom, ott még nem voltam és nem is szeretnék, de sok filmben láttam. Ez utóbbi mégis kiesik, itt túl lezser az élet. Mindenki nyöszörgő csendben ide-oda mászkál a villany nélküli félhomályban. Aztán négy-öt ember „bezsúfolódik” az egyik húsz ágyas hálóterembe, a legnyomasztóbba mind közül és megpróbálnak aludni.
Az éjszaka közepe van. Valamikor reggel, a hajnali órákban, nem is olyan soká, a személyzet -teljesen mindegy, hogy épp hol is vannak az említett lehetőségek közül-, de biztosan tesz róla, hogy a túlzott alvás nyavalyájába ne essenek és felcsörteti őket. Rosszabb esetben "ébresztő fel!" ordítással vágják ki őket ágyaikból.
Nem annyira bizalomgerjesztő perspektíva, hogy takaróik felett felöltözötten fekve, inkább csak lazító bóbiskolásban, különösebb vonzerővel bírna. Izzadt, levetetlen zoknik átható illata terjeng az egyre inkább -mamut méretű-, őrségi hálóteremhez hasonló ocsmányságban. Bakancsok szagát is beszorítja a zárt ablakok szellőtlenítő könyörtelensége. A csend fogalma nagyon relatív. Jobbról félálomban nyöszörög valaki, a másik oldalon a sötét sarokban ketten pókereznek. Ők valami különleges éjjel látók lehetnek, mert gomolygó a homály, olyan, mint az ocsmány őszi köd, amiből egy merőkanállal, akár egy tányérnyit is ki lehet meríteni.
Nem lehet tudni miért, de az egyik álomszuszék egy-kettőre felül és három ággyal odébb veti végig magát.
Fémes csörrenések hallatszanak, nyikorgó, ezeréves, szétszakadás előtti matracokat tartó fémhálók kellemetlen zaja háborgatja a sem nem alvást, sem nem meditálást, amibe belefúlni érzi magát az a néhány ember, akik maguk sem értik hogyan keveredtek ebbe a furcsa ájszakai bizarrságba. Dünnyögőn beszélget valaki csak úgy magában és ráförmed egy kintről bejövőre, hogy lenne szíves elhordani magát három hálóteremmel odébb. Annyi ágy van, hogy mindenkinek jutna egy-egy hálóterem, minek zsúfolják így túl ezt az egy szál húsz ágyas szobát? Már heten vannak benne! Az ablak sötétjén kinézve, a feketét felváltja a hajnali derengés és szorongva várja -a meghatározhatatlan helységbe álmatlanságtól és fáradtságtól kimerült-, nem éber társaság a félálom negyedének határán, hogy ki szakítja félbe álmukat. És ekkor pislákoló viharlámpával kezében , térdig csizmában, feszesen, ijesztően belép a nem várt középút. Sem hadsereg, sem kórház, sem börtön. Talán mind a három, de az első kettő mindenképp.
Egy tányérsapkás ezredes, kegyetlen keménységgel, hátára dobott fehér köpenyben, bordó parolinnal, mint fehér szárnyú denevér recsegve dörren ágyról-ágyra.
Nem érzem a lábamat, valami oldalba döf, a fájdalomra kinyitom a szememet. Itthon vagyok, a komor kép eltűnt. Azt sem tudom megnyugodjak vagy ne... Végül is azt választom, hogy igen és megnyugszom! Felébredtem nem mindennapi álmomból.