ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A tiéd uram minden...

Chloe tágranyiít szemmel nézte a nyitott ékszeres dobozt. Ujjai mozdultak volna, de fegyelmezte magát. Livius látta oldalról a lány pillantását.

— Szeretnéd felpróbálni? — kérdezte.

— Ó nem, én nem is...

— Dehogynem! — Livius beletúrt a dobozba, jól megnézte Chloet és kiválasztotta azt a nyakláncot, amelynek köve legjobban illett a lány szemének mélybarna árnyalatához.

Chloe érezte a nemesfém hűvös érintését, szemét behunyta, nem láthatta Livius mozdulatát. A fiú lassan nyúlt a ruháját összefogó egyszerű csomóhoz.

Gyakorlott mozdulattal csúsztatta le Chloe ruháját. Maga felé fordította a lányt.

— Mindennek ára van, tudod kicsi Chloe. Szép vagy, maradj így!

Végigsimította a lány testét, s ott állva magáévá tette. Chloe hallgatott, csak a végén szakadt ki belőle egy mély sóhaj. Maga sem értette, mi izgatta fel ennyire, az ékszer, ami a keblei közt hintázott, vagy Livius tekintete a tükörben, amely előtt álltak. Úgy vágyott egy csókjára, de a fiú elfordította a fejét, csak a gyönyört látta az arcán, azt is csak a tükörben.

Livius térképet tanulmányozott, amikor belépett.

— Hívattál uram! — szólt csendesen és nézte a fiú izmos karját, birkózóteremben edzett formás testét.

— Tudod te, mekkora a birodalom? — kérdezte váratlanul Livius. — Gyere, megmutatom! — Kezével hatalmas területet rajzolt körbe a térképen.

— Ennyi! Bár... — gondolkodott — ketten uralják. Miénk a nyugati rész.

— Azt mutasd meg, hol vagy Egyiptom! — kérte Chloe.

— Itt!

— Olyan közel? Onnan származom... félig...

— Hogy lenne az közel? Hosszú út lenne, kocsin, hajón. Egyiptom is hatalmas, ki tudja honnan jött anyád?

— Nem jött, hozták!

— Tudom, azért vagy rabszolga, az enyém!

— Igen, a tiéd! — Chloe kicsit hátrább húzódott a fal mellé, megérintette.

— Livius, meleg a fal! — döbbent meg.

— Igen, ez az északi fal, fűtik, hogy ne fázzak! — nevetett Livius.

— Elviszlek holnap a kocsiversenyre, én is indulok. Nyerni akarok.

— De én... — habozott Chloe.

— Akarsz valamit? — kérdezte Livius.

— Féltelek uram!

— Ugyan, az enyémek a legjobb lovak! — nevetett Livius.

Chloenak eszébe jutott, amit hallott a minap egy vacsora alkalmával. Barbár külsejű patrícius ifjú dicsekedett ugyanígy, miközben lemosta zsíros ujjait a tálban, amit elé tartott. Kicsit magához is húzta, de szerencsére még nem ivott annyit, hogy komolyan gondoljon Chloera. Ő pedig ezután elkerülte az asztalnak azt a részét.

Egyre Liviust nézte akkor is, aki fekvő helyzetében egyik kezében azt a borral telt ragyogó ivóedényt tartotta, amelyet ő töltött meg az imént. Másik kezével a szőke hajú frank rabszolganő válláról simította le a ruhát a derekáig. A rabszolganő szemén látszott, hogy már nem ura magának annyi italt töltött neki Livius. Chloe szíve összeszorult, látta, érezte mi fog történni. Ő is lehetne a szőke nő helyében, de nem volt. Hirtelen összerezzent.

— A legjobb lovak? A tiéd uram, minden, ami a legjobb, a tiéd!

Folytatása következik.